Elgondolkodtató gondolatok – 3. rész (A gondolatok teremtő ereje)

3. rész

A gondolatok teremtő ereje

(Ez még egy 2017-es bejegyzés, de témába vágó)

Na jó, gondolom én, elolvastad a címet, és most vagy a fejedet fogod, hogy úristen, ez megbolondult, vagy pont hogy kíváncsivá tettelek. Még az is lehet, hogy talán sejted, miről beszélhetek. Mindenesetre bármelyik kategóriába is tartozol, azért javaslom, hogy olvasd végig, és csak azután vond le a messzemenő következtetéseket. (Persze semmi nem kötelező. Ha akarsz, most fejvesztve menekülhetsz, hogy isten ments. 😀 Bár látod, már most istent emlegeted, úgyhogy lehet, csak maradnod kéne… :D)

De ne aggódj, semmi vallásos dolog nem lesz abban, amit írok.

Viccet félretéve, ez itt most bármilyen meglepő is, de nem egy tanmese.
Bár kitudja…
Mindenesetre az eredeti célom ezzel a bejegyzéssel az volt, hogy elmeséljem nektek a tapasztalataimat az E/1-ben alkotásról. Na meg a Daniellel közösen átélt traumáinkról. És akkor itt most meg is ragadnám a pillanatot, hogy elmondjam, hogy nem, ezek hál’ istennek nem személyes tapasztalások (mert már többen is hittétek, hogy azok.) Bár nekem sem volt egy töretlen gyerekkorom, azért Danielnél sokkalta szerencsésebbnek mondhatom magam, amiért elképesztően hálás is vagyok.

Próbálok majd úgy írni, hogy semmit ne áruljak el, ha esetleg nem olvastad volna még a könyvet. Ha viszont olvastad, szerintem végig mosolyogni fogsz, hogy jé, tényleg, ez tuti annál a jelenetnél volt. És igen, jól gondolod, ezek mind azoknál a jeleneteknél voltak, amik rögvest az eszedbe jutnak.

Na de kezdjünk is bele.

Ugyebár ezt már rengetegszer elmondtam, hogy az összes könyvem közül ez az egyetlen, amit egyes szám első személyben írtam. Ez pedig egy elképesztően jó tapasztalás volt ahhoz, hogy rájöjjek arra, amit már eddig is tudtam, de azért volt, hogy megingott benne a hitem.
Nyilván már sokszor hallottad innen-onnan, hogy vigyázz a szavaiddal, a gondolataiddal, mert azoknak teremtő ereje van. Hogy bármit bevonzhatsz magadnak, egyaránt a jót és a rosszat is.
Mindez hol remekül igazolja önmagát a való életben is, hol kevésbé jól, de sokszor van olyan is, hogy valamit nagyon akarunk, mégsem kapjuk meg. Olyan is van, amitől halálosan félünk, mégis hál’ istennek elkerül bennünket. Nem sikerül bevonzani, pedig állítólag a rettegés egy nagyon erős valamire összpontosítás, ami pedig ennek az egésznek az alapja. Aztán olyan is van, hogy egyszer csak azt vesszük észre, hogy megtörténik, amit kértünk. Bár néha eléggé cseles módon teszi mindezt… Ilyenkor jön rá az ember, hogy oké, hogy ezt kértem, de igazából én nem ezt akartam. 😀
Hát igen, fontos, hogy helyesen fogalmazzunk, mert tényleg azt kapjuk, amiket kérünk, és azokkal a szavaknak a pontos jelentésével együtt, amivel kimondtuk őket, és akkor már hiba is panaszkodunk…
Példának okáért: Azt kéred, hogy bár minden este nézhetnéd a csillagokat az ágyadból. Erre már csak azt veszed észre, hogy többé nincs tető a fejed felett és az utcán laksz, hiszen hajléktalan vagy, de amit szerettél volna, azt tényleg megkaptad. Akárhányszor lefekszel aludni, csak látod AZOKAT a fránya csillagokat
Na de azért szerencsére nem minden ennyire fekete vagy fehér, és sitty-sutty a kívánságaink sem válnak valóra egy egyszerű abrakadabrával. Ez pedig így is van rendjén, hiszen, ha mindenki kívánsága rögvest valóra válna, valószínűleg igen nagy fejetlenség lenne most körülöttünk. Nagyobb, mint amilyen már amúgy is van…

Mindenesetre visszatérve Danielre…

Mivel én ezt a könyvet egyes szám első személyben írtam (igen, tudom, hogy ezt már hallottad, de ugyebár ismétlés a tudás anyja :D), ezért az összes ott lévő mondat olyan, mintha a saját gondolatom lett volna.
Hű, ez most nagyon bölcs volt…
Talán most kezdesz gondolkodni, hogy oké, ha eddig nem is hittem, most már én is hiszem, hogy ez tényleg megbolondult. Amúgy is, nyilván az ő gondolatai, ha ő írta le és különben is… Bár felvetődik a kérdés, ha ő nem Daniel, akkor mégis hogy tud Daniel fejével gondolkozni? (Ha pedig erre a kérdésre szeretnéd megtudni a valós választ, akkor azt megtalálod a „Mi van az író fejében?” című jövendőbeli blogbejegyzésemben, ha egy nap tényleg megírom.)

Na jó, remélem, most hogy sikerült mindenkit teljesen összezavarnom, vagy jobb esetben elgondolkodtatnom, sokkal inkább tudtok majd a valós tartalomra fókuszálni, ami nem lenne más, mint az, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van.
Így vagy úgy, a maga nemében, minden csupán egy gondolat, és mivel én ezt az egész könyvet úgy csináltam végig, úgy éltem bele magam a jelenetekbe, mintha ott lennék és velem történne – mondjuk semmi különbség nem volt attól, mint amikor E/3-ban írok, hiszen itt is kívülről látom az eseményeket, mintha csak egy film lenne –, ezért Daniel gondolatai is olyanok voltak, mintha az enyémek lennének. Mintha én gyötrődnék az ő érzéseitől.

Lényeg, mi lényeg, hogy bár én tudtam, hogy nem Daniel vagyok, az agyam mégis naphosszat az ő gondolatait hallgatta, az ő érzéseit, „kívánságait” kapta. Az elmém pedig, mint egy szófogadó jószág, bár alig tudott eligazodni a sok gondolat közt, és még ha nem is értette, azért csak tette, amit tennie kellett. Amit elvártam tőle. Még ha nem is volt nagyon értelme.
Hogy egy kicsit jobban is értsd, hogy miről beszélek. Gondolj arra, hogy „Tyű, de fáj a fogam”. Szerintem most nem csak én, de te is látod magad előtt. Látod saját magad, ahogy odakapsz az arcodhoz, és már sajogni is kezd valami olyanod, aminek amúgy nincs is valódi baja.
Viszont ezt most felejtsd el gyorsan. Most már hogy érted, nem akarom, hogy feleslegesen tovább fájjon a fogad, amikor az tök egészséges. Amúgy sem szeretném, ha szenvednél… Elvégre akkor most nem is tudnál rám figyelni, én meg tök feleslegesen beszélnék itt magamban. 😀 Persze ez sem baj, mert én egyedül is nagyon jól szórakozom.
De ha mégis úgy döntenél, hogy azért csak velem tartasz továbbra is, akkor azt hatalmas örömmel venném.

Most pedig jöhet az, amire annyira kíváncsi vagy, hogy még ezt a sok badarságot is végigolvastad csakhogy megtudd végre, hogy mik is voltak ezek a sarkalatos jelenetek, amiktől bebizonyosodtak az elméleteim. (Na jó, bevallom őszintén, ezek sem teljesen az én elméleteim, hiszen valaki már előttem is feltalálta őket, szóval el kell ismernem, nem én vagyok ilyen bölcs zseni.)

Hű, csak sikerül még tovább húznom az időt…, de nem baj. Lehet, tudat alatt most akarom megadni a lehetőséget annak, aki még nem olvasta el a könyvem, hogy gyorsan szaladjon, vegye meg, olvassa ki, aztán térjen vissza, hogy végre megtudhassa, hogy mi lett ennek a bejegyzésnek a vége. 😀
De nem, nem teszem, mert megígértem, és nem csaplak be. Ezt most úgy írom meg, hogy még ha nem is olvastad el a könyvet, akkor se rontsa ez el majd az élményt, ha egyszer tényleg a kezedbe kerül mégis.

Ez pedig még így utoljára annak, aki nem olvasta volna magát DANIEL-t. Igen, a könyvet…:
A lenti írásban, még véletlenül sem haladok időrendben, és igazából bármit is gondolsz, nem, nem, az nem történik meg. Amit most kitalálsz, meg összekombinálsz, az csakis a te fejedben van. Talán én nem is voltam annyira kreatív, mint te vagy ezekben a percekben, de azért remélem, a mű is el fogja nyerni a tetszésed.
Szóval nyugodtan olvasd majd úgy a könyvet, mintha ezt a bejegyzést sosem láttad volna. Aztán, ha kiolvastad, nyugodtan térj vissza és értelmezd újra a most olvasottakat.
Na de nem is húznám tovább a szót, mert már én sem bírom…

Szóval:

Azt hiszem, nem árulok el olyan nagy titkot, de sok, sok, sok olyan jelenet volt, ahol, Daniel szenvedett. Nyilván érték ilyen-olyan behatások, és volt is olyan, hogy sérülés keletkezett a testén (na meg a lelkén is, de ebbe most inkább ne menjünk bele.)
És itt jönnék a képbe én, mint író, akinek a gondolatainak teremtő ereje volt… 😀
Na jó, fogalmam sincs, miért van ilyen jó kedvem, de remélem, nem veszed rossz néven. Inkább mosolyogjunk itt, ne a könnyeinket hullassuk, hiszen ha olvastad a könyvet, akkor nem is baj, ha most egy kicsit újra feltöltődsz az életkedvvel. Ha pedig nem olvastad, akkor is mindenkire ráfér egy kis nevetés, elvégre sírni majd tudunk akkor is, ha egyedül leszünk.

Kezdeném a tapasztalásaim sorát azzal, ami tényleg kézzelfogható volt, és látványos. Voltak olyan részek, ahol Danielnek a kezét érte egy „kisebb” sérülés. Én pedig ennél a résznél oldalakon át taglaltam – persze nyilván más is történt két taglalás közt –, hogy mennyire is fáj „a kezem”. Na ez pedig olyan jól sikerült, hogy ezalatt a pár nap alatt, míg az agyamban ez volt a téma, nekem mint írónak is mindenféle megtörtént pontosan ugyanazzal a kezemmel, mint Danielnek. Vagy a macska kapott el és játszott boldogan a húsommal, vagy csak bevertem, rácsaptam a kézfejemre, vagy akármi, de mindig volt valami horzsolásom akkoriban. Én meg csak jókat mosolyogtam, hogy istenem… ezek a gondolatok tényleg működnek, bármennyire is ijesztő ez.

Aztán volt egy másik érdekes dolog, még pedig, amit sikerült olyan beleéléssel megírnom, hogy utána hónapokig nem tudtam kilábalni egy jó kis betegségből, aminél konkrétan a tizenkét órás gyakorlatom után mentem az ügyeletre, mert azt hittem, meghalok, de hál’ istennek semmi komoly bajom nem volt. Csak már nem bírta a mellkasom a hónapokon át tartó, állandó köhögést. Ami még akkor sem akart elmúlni, amikor már rég a következő könyvemet írtam, és Danielt már el is felejtettem.
Persze ráfoghatjuk ezt is arra, hogy biztos ez a megfázásos időszak volt, és a tömegközlekedésen valaki nem tette a kezét a szája elé, én meg bekapkodtam a bacijait, de valamiért úgy érzem, ezt az élményemet tényleg Danielnek köszönhettem

Azt pedig már nem is fejtegetném tovább, hogy a lelki fájdalmai milyen hatással voltak rám, hiszen nyilván, ha valaki beleéli magát egy ilyen helyzetbe, akkor ő is érzi a szenvedést, a félelmet, olykor a végeláthatatlan reménytelenséget.
És azt azért ne felejtsük, hogy én nemcsak beleéltem magam, hanem én magam írtam ezeket a sorokat úgy, mintha meg is éltem volna őket abban a pillanatban. Ez pedig valószínűleg igencsak rátett egy hatalmas lapáttal az egészre.

Búcsúzóul pedig itt megjegyezném, hogy a múltkori bejegyzésemben található utolsó zene, amire írtam is, hogy szinte az egész könyv alapját képezte, az tényleg remek párosítást alkotott Daniel megírásával. Megkoronázva az összes E/1-es tapasztalásomat. Bebizonyítva, hogy még a körülöttünk lévő élőlények is érzik, ha valami nem teljesen oké.
Ezt ismét mindenki magyarázhatja azzal is, hogy biztos éppen jött a pihenő szakasz szegény orchideáimnak, de mikor napi akár 8-10 órát ez a szám szólt (amiben, igen, azért van az összes többi mellett is egy nagyon szép kis sor: „This house no longer feels like home” ( Ezt a ház többé már nem érződik otthonnak), ami így kb. csak napi kétezerszer hangzott el) én pedig végig beleélve magam a történésekbe, úgy, hogy nekem sem volt valami felfokozott jókedvem, az ablakomban lévő orchideák nagy része az összes virágát ledobta. Pedig nálam aztán azóta is szünet nélkül virágoznak, szóval ez valamit csak jelenthet…
Na ezek után jött el az a pont, hogy Daniel befejezése után, ezt a zenét bármennyire is imádom, már csak nagyon, nagyon ritkán hallgatom. Akkor is ügyelve arra, hogy tudatosítsam magamban, hogy ez nem így van. Csupán csak azért hallgatom, mert szép, nem azért mert egyetértek a tartalmával.
Igen, drága elmém, ennek a dalnak nem értek egyet a szövegével, nem kell teljesíteni még akkor sem, ha hangosan éneklem…

Hű, hát remélem, valamilyen szinten hasznos volt, amit itt olvastál. Ha pedig végiggondolod és megindít benned valamit, vagy csak jobban figyelsz ezután a gondolataid kontrollálására, már megérte szerintem.  Mert ha akarjuk, ha nem, az agyunk nekünk dolgozik, és nem mindegy, hogy mit adunk neki megoldandó feladatnak, hiszen valószínűleg megoldja majd.

Azt pedig végképp remélem, hogy ezzel az írásommal nem sikerült elbizonytalanítani, és nem ijedtél meg, hogy ha elolvasod Danielt, akkor milyen szörnyű dolgok várnak rád, mert az ott a boltokban, a könyvespolcodon, vagy éppen a kezedben, tényleg csupán csak egy könyv. Ettől nem kell félned…
Viszont a benne lévő tartalom az egy nagyon is komoly dolog. Valami olyan, ami sajnos nagyon is valóságos, és nem csak az ott leírt szavak teszik azzá. Ezen pedig talán tényleg érdemes elgondolkodni.
Sokszor szidjuk a saját életünket
, pedig lehet, az nem is annyira vészes. Mások jobban szenvednek, csak nem vesszük észre, miközben a saját nyomorunkon sírunk. Pedig vannak emberek, akik nálunknál sokkal inkább segítségre szorulnának. Akiket észre kéne vennünk és valahogy segítenünk

Na úgy tűnik, végül csak sikerült megtartani az ígéretemet, miszerint még idén felkerül ez. És bármennyire is szerettem volna, a tavalyi tizennyolc órás rekordomat sem döntöm meg, de talán nem is baj. Majd talán jövőre megváltom a világot, nem kellett ennek pont idén megtörténnie…

Boldog Új Évet Mindenkinek, remélem, sikerült hozzátennem, hogy a 2017-et egy kicsivel bölcsebben kezd, vagy segíteni, hogy más szemszögből lásd az egész világot.

Legyetek jók, sziasztok! 🙂


Francesca H. Nielk 2024
Facebook oldal | Instagram | YouTube csatorna | Adatkezelési tájékoztató | Impresszum
A vállalkozás létrehozását és fejlesztését a „Vállalkozó Start” program keretében az OFA Nonprofit Kft. támogatta.
A támogatás forrását a Nemzeti Foglalkoztatási Alap biztosította.


RENDELÉS