Daniel, Egyéb, Francesca H. Nielk

A látszat néha csal

A következő bejegyzésem alapja az lesz, hogy sokszor hajlamosak vagyunk messzemenő következtetések levonni abból, amit látunk. Pedig, amit látunk, az sokszor csak egy aprócska szelet az egész tortából.

Érdekes tapasztalás volt számomra, hogy mennyien – akik olvastátok a Danielt – éreztétek azt, hogy kegyetlen az anya, mindezt abból a pár helyzetből leszűrve, ami a könyvben volt. Pedig igazából egyáltalán nem ez volt a történet kulcsmomentuma, mégis szinte mindenkiben erős nyomot hagyott. Talán erősebbet, mint maguk a kínzások, amit Daniel az apjától elszenvedett.

Ennek hála – meg annak is, hogy többen is mondtátok, hogy ez vagy az érdekelt volna, vagy valahol nem értettétek a motivációt – a fejembe vettem, hogy megírom a Daniel előzménytörténetét. Egészen biztos, hogy valamikor meg fog születni, hiszen az első fejezet már meg is van, és nagyjából az egész cselekmény is. Szóval már csak idő kérdése. Ha pedig minden jól megy, ti is láthatjátok. Végre választ kaphattok majd a rengeteg felmerülő kérdésre, amire ugye Daniel szemszögéből nem tudtam kitérni, hiszen ő maga sem volt beavatva. ( A kérdéseket, amikre szeretnétek ebben az előzménytörténetben választ kapni, azokat írjátok meg nekem a facebookos csoportba az alá a poszt alá, amelyiknél arra kérlek benneteket, hogy ezt megtegyétek:
https://www.facebook.com/groups/637613806446287/ )

Visszakanyarodva az eredeti témához…
Szóval a tanulság:

Elég valakinek egy-két jelenetben szerepelnie, és képesek vagyunk az alapján levonni a következtetést, hogy ő maga az ördög.

Pedig annyira, de annyira sok mindent nem tudunk róla. Nem tudjuk, hogy mennyire szenved, hogy vajon hány milliószor nyögte be Andy-nek, hogy „szerintem haza kéne hozni”. Csak éppen a férfi tehetségesen mosta tovább az agyát.

Lehet, hogy szerencsétlen nő legbelül teljesen felőrlődött, mégis mindenki azt hiszi róla, hogy egy szívtelen ember. Pedig könnyen lehet, nem más, mint a saját körülményeinek áldozata. Persze nyilván mondhatjuk, hogy az ember a saját gyerekéért mindent megtesz, de ha ő maga is teljesen bizonytalan abban, mi a helyes, akkor nem csoda, ha nem tudja, mit tegyen. Amikor mindenki azt sulykolja a fejébe, hogy „de igen, Daniel megérdemeli, hogy ott legyen, meg amúgy is, te, édesem, mint anya, csúnyán elbuktál, hiszen már nem tudod kijavítani az elromlott gyereked”, akkor lehet, tényleg belemész, hadd próbálja meg helyetted az apja, hátha ő képes arra, amire te nem.

Nyilván, ha egy ember azt érzi, hogy elbukott a gyereknevelésben – főleg, ha ezt olyan ember szájából hallja, akiben biztos, hogy nem akar neki rosszat, hiszen szerelmes belé, és beengedte az életébe –, akkor még szép, hogy elhiszi, hogy tényleg rossz anya. Ez pedig már alapból akkora nyomás, amitől könnyedén megzavarodik. Arról meg nem is beszélve, hogy szerencsétlen Daniel tényleg mindig saját magának ássa a vermet. Valahogy minden helyzetből úgy jön ki, mintha nem ő lenne az áldozat, csupán be akarná mószerolni a tökéletes „apucit”, mintegy bosszút állva azon, amit még gyerekként vele művelt.

Szóval igen, a könyvet olvasva talán tényleg Daniel anyja egy szörnyetegnek tűnik, de ez azért jóval összetettebb ennél. Mert, bár tény és való, hogy az ember, ahogy csak tudja, óvja a saját gyermekét, de attól még ő is ember. Ő is zavarodhat össze és eshet a mások által felállított csapdába. Persze ezzel nem azt mondom, hogy helyes volt visszaküldenie a fiát a pokolba, ami már egyszer majdnem az életébe került. Főleg, azért sem reális döntés ez, hiszen még ha az apa tényleg megjavult volna, akkor is azok után, amit Daniel átélt, nyilván már maga a találkozás is traumatikus élmény lett volna számára, és feltépte volna benne az amúgy is gyógyíthatatlan sebeket.

Mindenesetre a lényeg, hogy rengetegszer úgy ítélünk el valakit és vonunk le róla messzemenő következtetéseket, hogy igazából nem is ismerjük az indítékokat. Persze ez még senkit nem jogosít fel arra, hogy másoknak szándékosan ártsunk, elvégre bármi volt is az ok – bármennyire is jogos – ez akkor is bűnös, és helytelen dolog, ami nagyon elítélendő. Viszont, ha az ember egyszer hibázik, attól még nem válik rossz személlyé, és az, hogy mi épp a hibázásának percében ismertük meg, az még nem azt jelenti, hogy alapból rossz lenne. Csupán mi könyveltük el, úgy, hogy sem azt nem tudjuk, hogy eddig ki volt, sem azt, hogy a hibája közben mi zajlott le benne, sem pedig azt, hogy ez után a hiba után ki válik majd belőle.

Szóval a látszat néha tényleg csal
Még akkor is, amikor a dolgok kristálytisztán egy bizonyos dolognak tűnnek, ezt sose felejtsétek el!

Köszönöm, hogy végigolvastad. 🙂
A kommenteket örömmel várom, ha pedig van, amire Daniellel kapcsolatban választ szeretnél kapni az előzménytörténetben, vagy csak kiolvastad a könyvet és tetszett, akkor ne felejtsd el meglátogatni a facebookos csoportot, és elmondani a  véleményed. 🙂

https://www.facebook.com/groups/637613806446287/

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*