Részlet a 3. fejezetből
„Emily és Jensen a kanapén ülve csókolgatták egymást, amikor a fiú végül kimászott a lány öleléséből:
– Mindjárt éhen halok, te nem vagy éhes? – kérdezte, miközben finoman megpuszilta a lány nyakát, a füle alatt.
– Nem. Inkább tudod, mit szeretnék? – kacérkodott.
– Na? – kérdezte mosolyogva, és már kezdett is dolgozni az élénk fantáziája.
Emily a fiú füléhez hajolt, és belesúgott valamit.
– Oké – válaszolta Jensen lelkesen, és hanyatt lökte a lányt a kanapén. Fölé hajolt, majd finoman harapdálni kezdte a nyakát, aztán megcsókolta. A lány megállás nélkül visszacsókolt, miközben magához húzta a fiút. Jensen bal kezével megragadta Emily jobb tenyerét, majd másik kezére támaszkodva, feljebb akart csúszni, de véletlenül rátenyerelt a mellettünk fekvő távirányítóra:
– A francba! – szitkozódott dühösen, miközben rázta a fájó tenyerét, amin a gombok piros lenyomatokat hagytak.
Emily nem törődött vele, tovább csókolgatta. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy leálljanak. Most már biztosan nem.
– Várj egy kicsit, kikapcsolom… – nyöszörögte a fiú, és enyhén feltápászkodott.
Már nyomta volna ki a tévét, de a lány megragadta a kezét, így végül nem sikerült kikapcsolnia, csak csatornát váltott.
– Tedd már le – nyöszörögte Emily, miközben kikapta szerelme kezéből a távirányítót, és ledobta a földre. – Hagyd már a tévét! Szerintem én izgalmasabb vagyok, mint a hírek…
– Mindenképp, de idegesít, ahogy szól – csókolgatta a fiú tovább a nyakát, és bár alig bírt magával, azért csak nyöszörögte tovább a mondandóját: – Ahogy az a pali beszél, utálom hallgatni… nem, nagyon nem szeretem… borzalmas… – suttogta behunyt szemmel. – Én téged akarlak hallgatni!
– Tudom, de így legalább a szomszédok sem hallanak meg – vigyorgott elernyedten.
– Azok nem is szoktak – nevetett fel boldogan.
– Hát, én nem vagyok ebben olyan biztos…
A fiú ismét elmosolyodott azon, amit a lány mondott, miközben élvezte, ahogy finoman harapdálja az arcát.
Enyhén a tévé felé fordította a fejét. Kéjesen nyöszörgések közepette – hála annak, hogy teljesen bele volt merülve az élménybe – szép lassan kinyitotta a szemét egy pillanatra, viszont a látvány, ami akkor érte, teljesen sokkolta:
– Azt a rohadt… – akadt el a lélegzete megmerevedve, majd levette magáról a lány kezét.
Lemászott a kanapéról a földre, de inkább esésnek hatott, ahogy a padlót érte, miközben egy másodpercre sem vette le a szemét a tévé képernyőéről, hiszen képtelen lett volna rá.
– Mi az? – ráncolta Emily a homlokát zavarodottan, hiszen egyáltalán nem értette, hogy mi ütött a barátjába, aztán ő is a tévére nézett. Ám amint rájött, hogy mire is reagált így a fiú, az ingét visszagombolva felült, és rémülten lenézett rá:
– Ez az apukádék gépe? – kérdezte reszkető hangon, miközben a szerelme mellé mászott.
Hátát nekitámasztotta a kanapénak, kezét a fiú fejéhez emelte, és finoman elkezdte simogatni a haját:
– Jensen? – kezdett bele óvatosan.
Jensen lassan odafordult, a szeme pedig könnyekkel telt meg:
– Igen, ezen voltak… – válaszolt elcsukló hangon, majd zokogásban kitörve, tenyerébe temette az arcát.
Igazából felfogni sem tudta, amit látott, mégis úgy érezte, mintha a világ megsemmisült volna körülötte. A szíve a torkában dobogott, az egész teste leizzadt, reszketni kezdett. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ez most tényleg megtörténik vele.
A lány szorosan magához ölelte, és nem tudta, mit is mondhatna, így hát csak csöndben tartotta, miközben a fiú az ölébe borulva, vigasztalhatatlanul bőgött…
Nem telt el több, mint három perc, amikor Jensen, mint akit elvágtak, abbahagyta a keserves sírást, és felugrott ülőhelyzetbe.
Emily kérdőn figyelte a viselkedését, de nem igazán csinált semmi mást, mintsem felhúzott szemöldökkel bámulta.
Jensen mit sem törődve a rászegeződött tekintettel, izgatottan felpattant a földről:
– Hol a telefonom? Hol van a telefonom? – kezdte el zavarodottan keresni a mobilját. – Hol van már… Fel kell hívnom Mattet… Kell a mobilom – ismételgette idegesen, miközben hangosan szuszogott, és dobálta szanaszét a kezébe akadó cuccokat, de a mobilját sehol sem találta.
Úgy érezte, mindjárt megbolondul. Képtelen volt elhinni, hogy amit látott az igaz. Hogy ez most nem csak egy rémálom. Elvégre az nem lehetett, hogy az apja és két testvére lezuhant a repülővel, amin amúgy neki is rajta kellett volna lennie…
A tévében látott képek – amik egy életre az emlékezetébe vésődtek – nagy valószínűséggel arról tettek tanúbizonyságot, hogy a családjának nagyobbik része nem sokkal ezelőtt meghalt. Ez pedig hihetetlen módon lesújtotta. Rettegett attól, ami ezután jönni fog. Most már bizonyára nincs apja sem, ezúttal teljesen árva lett. Véglegesen. Senkije nem maradt, csak Matt…
A bátyja volt az utolsó kapaszkodója ebben a percben, és most ölni tudott volna azért, hogy itt legyen mellette, és támogassa ebben a helyzetben. Úgy érezte, erre most egyedül képtelen. A fiút akarta. Méghozzá azonnal…
Emily oda állt mellé, és empatikusan megérintette a vállát, kizökkentve ezzel a fiút a rémképeiből:
– Nézz rám, Jensen, hallod?! – ragadta meg két kézzel a fiú arcát. – Semmi baj nincsen.
Jensen dühös odakapta a tekintetét, és hevesen közelebb lépett:
– Mi az, hogy nincs baj, hm?! – sziszegte durván. – Az-az apám és a testvéreim – csuklott el a hangja, és képtelen lett volna befejezni az elkezdett mondatot. – Meg kell találnom a telefont. Fel kell hívnom Mattet – folytatta remegő hangon, kisírt szemmel, miközben tovább kereste a telefonját.
– Jensen, meg kell nyugodnod! – szólt rá a lány feszülten. – Ha kapkodsz, nem fogod megtalálni. Hol használtad utoljára? – kérdezte annyira nyugodtan, amennyire nyugodtan csak képes volt ebben a helyzetben.
– Én… nem tudom… fogalmam nincs – fogta meg idegesen a tarkóját. – Nem tudom… – sírta el magát ismételten.
A lány óvatosan átölelte, majd kissé hátrább lépett, miközben a fiú nyakát egy pillanatra sem engedte el körülfont karjaival, majd mélyen a szemébe nézve megszólalt:
– Nyugi – bólogatott szépen lassan, megnyugtatóan. – Vegyél egy mély lélegzetet.
Jensen egy pillanatra lehunyta a szemét, mélyen beszívta a levegőt, majd a nyakára ereszkedő súlyra összpontosított. Aztán kinyitotta a szemét, és levette saját nyakából a lány kezét:
– Tudom már. Az ágyam mellett. Igen, odaraktam – sóhajtott kimerülten, és megtörten.
– Jól van, maradj itt, idehozom – szorította meg Emily még egyszer támogatóan a szerelme vállát, majd felrohant a lépcsőn.
Jensen összeomlott a földre, tenyerébe temetve az arcát, és hangosan felzokogott.
Tényleg fogalma sem volt róla, hogy hogyan lesz képes túlélni azt, ami következik. Mi az istent fog tenni, ha tényleg mind meghaltak? Márpedig meghaltak, hiszen ott a tévében, a felvételeken látott roncsokból következtetve, esélyük sem maradt a túlélésre.
De bármit, de bármit megadott volna azért, hogy valami isteni csoda folytán bár ne értek volna oda. Bár soha ne kerültek volna fel arra a repülőre, hanem akadtak volna el valami dugóban.
Bár késték volna le a járatot, most pedig lennének valahol a lehető legnagyobb biztonságban…
– Itt van – sietett vissza mellé Emily, pár pillanat múlva. – Szeretnéd, hogy én hívjam fel?
A fiú felemelte a fejét, majd megrázta, aztán kivette Emily kezéből a telefont. Remegő kézzel elindította a hívást, majd füléhez emelte a mobilját. Fogalma sem volt róla, hogy mit mond, ha a bátyja felveszi a telefont.
Mit is mondhatna? – Vedd már fel, Matt – könyörgött idegesen, miközben lába megállás nélkül járt a nyikorgó parkettán.”