Részlet a 2. fejezetből
“…Zaklatottan az autóm felé rohanok, de amint rángatni kezdem a zárat, rájövök, hogy a kulcsok a szobámban vannak. Idegesen rávágok a kocsi tetejére. Még jó, hogy nem horpad be olyan könnyen. Nem hiszem el, hogy az egész világ összeesküdött ellenem. Lenyelve minden büszkeségem és fékezve a legnagyobb haragomat, visszamegyek a házba.
Kérdő szempárok szegeződnek rám a nappaliból, de jóformán oda sem fordulok, hanem felrohanok az emeletre. Kicsapom a szobaajtót és a nadrágomért nyúlok.
– Na mi van, Dan, jöttél csomagolni? – vigyorog rám ördögien Zach. Legszívesebben nekimennék, de mivel tudom, hogy most képtelen lennék leállni, és talán meg is ölném, inkább figyelmen kívül hagyom. Kikapom a nadrágzsebemből a kocsikulcsot, majd már lépek is az ajtóhoz, de megragadja a felkarom:
– Hová olyan sietősen? – gúnyolódik önelégülten. – Talán el sem köszönsz a nagytesótól?
– Majd legfeljebb a temetéseden – vágok vissza gyűlölettel, és dühödten lepillantok a kezére, aztán durván kirántom magam a szorításából.
– Vagy a tiedén. Hiszen lehet, hogy apuci majd feldarabol – csillog a szeme a gonoszságtól.
– Te szemétláda… – lököm neki a falnak keményen. Ha lenne rajta póló, most tuti megragadnám, de mivel nincs, durván ököllel nyomom hátra. Az arcán még mindig ott a letörhetetlennek tűnő, önelégült mosoly.
Halkan zihálok, és még jobban elönt a gyűlölet. Az öklöm egyre inkább megfeszül, és még az sem érdekel, hogy a kocsikulcs felsérti a tenyeremet.
– Daniel! – rohan be a szobába az anyám, és persze már Andy is a nyomában van.
Még egyszer dühödten a falhoz csapom Zach-et, majd félrelökve az ajtóban álló anyámat, kiviharzom.
Úgy reszket a kezem, hogy alig bírom feloldani a központi zárat az autómban. Amint sikerül, beugrom a vezetőülésre. Néhány másodpercig mélyeket sóhajtozva próbálok lehiggadni, de semmi eredménye. Percről-percre csak idegesebbé válok. A torkomat a sírás fojtogatja, a testemet a harag marcangolja.
Teljes erőmből, két kézzel a kormányra csapok, és majdnem sírva leborulok rá, amikor kinyílik a házunk ajtaja. A tekintetem önkéntelenül is odasiklik, és amikor látom, hogy az anyám közelít, kétségbeesetten beindítom a motort, és menekülök, ahogy csak tudok.
Szerencsémre mielőtt az ajtóhoz érne, sikerül elindulnom. A visszapillantó tükörben még látom, ahogy az út közepén áll, de nem is foglalkozom vele tovább. Csak vezetek, az utat figyelem.
Legszívesebben most tényleg behajtanék abba a szakadékba. A tudatalattim már lelkesíteni kezdi a tudatos énem, és mintha átvenné az irányítást a testem felett, kényszerít, hogy lekanyarodjam az oda vezető útra.
A gondolataim összevissza csaponganak, mégis, mintha lefagyott volna az agyam.
Néhány pillanat múlva megérkezem a szakadékhoz. Nem megyek gyorsan, alig ötvennel közelítek felé, majd lassú fékezéssel állok meg előtte. Kiszállok, becsapom az ajtót, a szakadék széléhez lépek, alig van pár centire a lábujjamtól. Jézusom, csak most veszem észre, hogy még cipő sincs a lábamon. Itt állok jóformán a semmi közepén mezítláb a porban és a hálóruhámban. Szánalmas. Hát ez az. Szánalmas vagyok, szánalmas. A lelkemig hatolnak a saját gondolataim.
Kétségbeesetten rázom a fejem, és azt érzem, tehetetlen vagyok. Egyáltalán nem én uralkodom az életem felett.
Hangosan nyögök egyet. Akár nekiállhatnék kiabálni is, hiszen senki nem hallana, teljesen egyedül vagyok. De mégis, mi haszna volna?
Talán attól jobban kéne éreznem magam, ha őrjöngök, akár egy bolond?
Nem hiszem, vagy legalábbis gőzöm sincs, még sosem próbáltam meg, de valószínűleg most sem kísérletezgetek.
Istenem, kapaszkodom a hajamba két kézzel, és még közelebb csúsztatom a lábam a peremhez. Mélyen belebámulok a véget nem érő mélységbe. Szédítő a látvány, olyan, mintha hívna. Igen, szinte hallom a hangokat lentről, amik engem kérnek, hogy ugorjak.
Csak nézek le, miközben ismét könnyek gyűlnek a szemembe.
Vissza, vissza akar küldeni. Az anyám tényleg képes lenne visszaküldeni! Durván a földbe rúgok. A kis darabkák csak úgy repülnek a mélységbe.
Percekig állok ott, miközben egyre gyorsul a légzésem, és úgy érzem, végem. Néhányszor megcsóválom a fejem, majd visszacsoszogok a kocsim mellé. Megragadom a kilincset, hogy beszálljak. Összeszedem minden bátorságomat, hogy visszamenjek, hogy ezt elrendezzem, de amint kinyílik az ajtó, egyszerűen összeroppanok.
Még saját magamat is meglepve, zokogva leborulok a földre. A hátamat nekidöntöm a jéghideg ajtónak, átkulcsolom a térdem, és úgy bőgök, akár egy kisgyerek. Mintha minden elölről kezdődne.”