Részlet a 26. fejezetből
“Rémülten ülök már jó pár órája a kanapén, és várom a végzetem. Azt mondta, ha sötét lesz, most pedig már igencsak sötét van odakint, de mégsem történik semmi, csak bámul ki az ablakon, miközben én ott ülök néhány méterre tőle. A szobában még csak egy aprócska fény sem világít, így még rémisztőbb az atmoszféra, pedig már a napfényben sem volt ép ésszel elviselhető.
Idegesen jár a lábam, és szó szerint azt érzem, ha nem csinál valamit nagyon hamarosan, akkor megbolondulok. Képtelen vagyok elviselni ezt a hatalmas bizonytalanságot.
– Na jó, állj fel – fordul hozzám apám indulatosan. Akár egy rémült kiskutya, pislogok rá, de mozdulni képtelen vagyok. Viszont a kényszermozgásaim azonnal abbamaradnak, már csak a reszketés nem szűnik.
– Hallod, amit mondok?! – sziszegi dühösen, miközben felém közelít.
Rémülten lehunyom a szemem, és ismét a sírás fojtogat, pedig azt hittem, hogy nemrég sikerült végleg abbahagynom, de ezek szerint nagyot tévedtem.
– Gyere velem! – kapja el durván a karomat, és a hátsó ajtó felé vonszol.
– Mit művelsz? Mit csinálsz? Mit akarsz velem tenni?! – üvöltöm, miközben a sarkamat próbálom belemélyeszteni a parkettába, hátha az megakadályozza abban, hogy el tudjon hurcolni, de elég valószínűtlen, hogy ér valamit az én erőm az övével szemben. – Mit csinálsz? Hagyjál! – vergődöm kétségbeesetten, ám ekkor szembe fordít magával és megragadja a torkomat, én pedig automatikusan a keze után nyúlok, és próbálom letépni magamról, hogy levegőhöz juthassak.
– Ne visítozz! – parancsol rám összeszorított fogakkal, miközben gyilkos tűzzel a szemében mélyen az enyémbe néz. – Megértetted?!
Hevesen bólogatni kezdek, már amennyire képes vagyok a nyakamat szorító kéztől mozgatni a fejemet.
– Ajánlom is, mert ha így folytatod, annak nagyon csúnya vége lesz… – figyelmeztet. – Most pedig kimegyünk a kertbe, és te szó nélkül teszed, amit mondok, és megpróbálsz a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, mert ha a szomszédok felfigyelnek a hisztidre, akkor nemcsak téged, de őket is meg kell, hogy öljem, megértetted?
Engedelmesen bólogatok, miközben idegesen szuszogok. Borzalmasan félek.
– Helyes – kapja el a csuklóm ismét, és kinyitja az ajtót. Nem is próbálok ellenállni, hanem hagyom, hogy kivigyen a kertbe. – Állj meg itt, és ne mozdulj – emeli fel a mutatóujját szigorúan, majd otthagy, és az ajtóhoz lép, aztán egy ásóval a kezében tér vissza.
– Mi ez? – kérdezem reszketve.
– Egy ásó – válaszolja flegmán, majd megragadja a karom, és a kezembe nyomja a szerszámot.
– Mit, mit csináljak vele? – kérdezem tágra nyílt szemmel.
– Hát ásni fogsz…”