Részlet a 4. fejezetből

 

„– Istenem, istenem, istenem – ragadta meg a fejét reményvesztetten. – Meg fognak ölni. Uram anyám. Meg fognak ölni. Végem van. Ezek azért hoztak ide, hogy meggyilkoljanak. Istenem – szuszogta felismerő fagyottsággal. – Meg fogok halni. Meg fogok halni. Senki nem fog megtalálni, és … – csuklott el a hangja, majd lefolytak az arcán a könnyei, aztán hisztérikusan rángatni kezdte a lábát szorongató láncot. – Ki kell jutnom – zihálta olyan hevességgel, hogy levegőt sem kapott tőle. – Nem akarok meg halni! Istenem, nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Élnem kell! Nem halhatok meg! Élni akarok!

Életében először érzett ilyet, ekkora túlélési ösztönt. Eddig meg sem fordult a fejében, de most úgy érezte, hogy még annyi mindent meg kellene tennie. Annyi mindent csak tervezgetett, de sosem csinált még semmi értelmeset; csupán megfektette a fél várost, de semmi olyat nem tett, amire az emberek majd jó szívvel emlékezhetnének. Ha most meghalna, a világ pár hét múlva azt sem tudná, hogy ő egyáltalán valaha is létezett.

Na jó, lehet, hogy ezután az egész után igenis megismerik majd a nevét. A holtteste a címlapokra kerül, és mindenki tudni fogja, hogy ki is volt ő. De ez most cseppet sem segített rajta… Sőt, igazándiból azt sem akarta, hogy az emberek ezen csámcsogjanak majd. Ha csak arra gondolt, hogy a holttestén élvezkednek, hányingere lett.

Már látta is maga előtt a híreket: „A fiatal tinédzser, akit brutális módon meggyilkoltak, miután isten tudja, miket tettek vele…”

Igen, annyi minden lehetséges variáció felvetődött benne ebben a percben. Nem tudhatta, kik vannak a háta mögötti ajtó túloldalán.

Vajon milyen emberek lehetnek azok, akik idehozták egy ilyen helyre, és mi lehet a szándékuk vele? Csupán „csak” jól helyben akarják hagyni vagy meg is tudnák kínozni? Milyen pszichopaták markában lehet: olyanokéban, akik azt élvezik, ha gyilkolnak vagy olyanokéban, akik könnyűszerrel meggyalázzák majd?

Bármelyik is legyen a valós folytatást, ebben a pillanatban mégis az utóbbi eshetőség tűnt a legrémisztőbbnek számára. Szinte érezte, ahogy a mocskos kezek végigsiklanak az ártatlan testén. Teljesen beleborzongott, és mikor erre gondolt, még a halált is kiváltságosabbnak tartotta volna, mint hogy ezt tehessék vele. Elvégre így vagy úgy, de azután, ha másba nem is, de a szégyenbe biztosan belepusztulna…”

 

MEGRENDELEM

Vissza a többi részlethez