Sziasztok!
Múlt hét szombaton részt vettem az Imádom a könyveket szervezése által létrejött, úgynevezett Író – Blogger – Olvasó – Egy helyen nevezetű eseményen. Bár ez már a harmadik alkalom volt, hogy megrendezésre került, nekem ez volt az első, amire elmentem, de cseppet sem bántam meg.
De hogy mi is folyik egy ilyen rendezvényen?
Először én is nagyon izgultam, hogy mi fog történni, de amikor megérkeztem, ez valahogy elmúlt, és úgy voltam vele, hogy bármi lesz, azt biztosan élvezni fogom.
A frissen érkezők már első „feladatként” meg is kapták, hogy tetszés szerint válasszanak egyet az elnevezett asztalok közül. Én magam le is ültem a „Pipacsmező” nevezetűhöz. Itt még akkor fogalmam sem volt róla, hogy vajon mi lesz majd a feladat, és egy darabig el sem árulták, hiszen felvezetésként jött egy zenés-verses produkció, amit én személy szerint nagyon élveztem. Ők voltak a Viháncos duó…
Nem sokkal később minden szerző lehetőséget kapott a bemutatkozásra, amin azért érezhető volt, hogy tényleg írók vagyunk, és sokkal könnyedebben megy, ha írásban kell magunkról beszélni, nem pedig mások elé kiállni. Mindenesetre én, bár eddig is tudtam, hogy a pszichothriller nem egy egyszerű műfaj, most sikerült első kézből megtapasztalnom, hogy van, hogy ezt a szót még csak helyesen kiejteni sem egyszerű. 😀
Na de a viccet félretéve, ezek után következett az első feladat, amiből ki is derült, hogy a mai nap a versekről szól. Igen, az összes feladat valamilyen módon a versekhez és költőkhöz kapcsolódott. Kaptunk két tesztsort, amit most nagyon nem is fejtenék ki, hiszen ez tényleg csupán az elméleti tudásra ment rá –, ami azért ismét kiderült, hogy néhol mindenkinek eléggé hiányos, ám a csapatunkban egy zseni is volt –, aztán végre helyt kapott a harmadik feladatnál már a kreativitás is, nemcsak a tudás. Verset kellett alkotnunk az asztalon lévő csapatnévről – nálunk Pipacsmező –, és bele kellett foglalnunk a megadott szavakból X darabot.
Mondanom sem kell, hogy ezt a feladatot már nagyon imádtam, mert, bár verseket nem szoktam írni, mégis ezt mindig nagyon játékosan fogom fel, és ilyenkor spontán folynak belőlem a hü…, akarom mondani a rímek. 😀 (Igen, talán fel kéne csapnom költőnek, mert lehet, lenne bőven akkora tehetségem hozzá, mint az íráshoz, de inkább maradok a hosszú- hosszú regényeknél. 😀 Remélem, ezt ti sem bánjátok. 😀 )
Végül pedig megszületett a versünk, amire nagyon büszke vagyok, hiszen egyrészt gyönyörű, másrészt nekem is elég nagy szerepem volt benne:
Mindez pedig annyira jól sikerült, hogy végül mi, a Pipacsmezők, nyertük meg az egész „vetélkedőt”, és így minden tag gazdagabb lett, nemcsak jó emlékekkel, de egy-egy általunk választható könyvvel is, az ott lévő többi írótársaink megjelent művei közül. Én magam az Egy űrállomás-takarító naplóját választottam, hiszen az írójával, L. J. Wesley-vel, egy ideje már rengeteget beszélgettünk így interneten. Már értékelte nekem a Danielt, és a Sose Engedj el! is a birtokában van, amiről nagyon várom már, hogy végre elmondja a véleményét. 😀 Én pedig, bár nem vagyok egy nagy olvasó, azért erre már nagyon kíváncsi voltam, hogy ő vajon mit alkothatott, amiről már annyit hallottam a szájából.
Na szóval, nagyjából ez történt ezen a kellemesen meleg –, de odabent hál’ istennek légkondicionált – szombat délutánon. Egészen biztos vagyok benne, hogy nekem sem ez volt az utolsó alkalom, hogy elmentem erre a havonta megrendezett találkozóra.
Legyetek jók, hamarosan találkozunk!
Addig pedig nézegessétek a YouTube csatornámat, vagy bármit, aminek köze van hozzám. 😀
Sziasztok!