6. fejezet
Dustin soha életében nem érezte még magát olyan kimerültnek, mint ebben a percben.
Fáradtan megnyújtóztatta az elgémberedett testrészeit, majd a csomagjáért nyúlt.
– Siess már egy kicsit – szólalt meg mellette Jake sürgetően.
– Ne siettess már – fordult felé egy hitetlen mosollyal. – Ha ennyire sietős, akkor esetleg te is cipelhetnéd ezt a nehéz… – hadarta, de még mielőtt befejezhette volna a mondatát, az öccse már félbe is szakította:
– Igen, cipelhetném, de nem gondolod, hogy egy kicsit feltűnő lenne, ha a csomagod elkezdene itt repkedni? – nevetett fellengzősen.
– De igen és megint csak én mennék a bolondokházába – tette hozzá az idősebb fiú egyszerűen, majd nagyot rántott a bőröndön és felkapta azt. – Akkor mehetünk végre?
– Persze, csakis utánad… – mutatott gúnyosan maga elé.
– Köszi – mosolyodott el önelégülten, majd kiment az épületből, és minden erejével azon volt, hogy taxit fogjon. Bár arról fogalma sem volt, hogy ha sikerül neki, akkor hogyan fogja elmagyarázni, hová is szeretne menni, elvégre egyetlen szót sem tudott spanyolul, ám Jake viszont meglepően jól beszélte a nyelvet. Mintha az öccse maga is minimum spanyol felmenőkkel rendelkezne. Bár ez nyilván nem ezen múlott – hiszen ha ténylegesen a vérükben volna, hogy közük van a spanyolokhoz, akkor egy kicsit neki is kellett volna konyítania a dologhoz –, de neki aztán semmi köze nem volt ehhez a néphez, erre esküdni mert volna, hisz még a legegyszerűbb szavakat sem tudta, és nem is izgatta. Mindenesetre Jake egész életében megszállott volt ezzel az egész spanyolosdival.
Most viszont hiába volt itt vele a mindent tudó öccse, azért eléggé megnehezítette a helyzetet, hogy nem tudja csak úgy odaküldeni őt, hogy beszéljen helyette.
Addig-addig töprengett, míg már csak azt vette észre, hogy egy taxi áll előtte, az öccse pedig hevesen a vállát cibálja:
– Mi az, nem szállsz be? – kérdezte Jake idegesesítően.
Dustin zavartan a testvérére pillantott, majd kissé lejjebb hajolt, hogy benézzen a letekert ablakon.
A férfi ekkor rögtön elkezdett a saját nyelvén beszélni, amiből természetesen a fiú egy szót sem értett meg, de nem is különösebben próbálkozott vele:
– Jake, segíts már egy kicsit – fordult hátra az öccséhez segélykérően, mégis visszafogottan, Jake pedig gyorsan lefordította, amit hallott, aztán már el is mondta, hogy mit kellene a fiúnak válaszolnia.
Dustin, bár egyáltalán nem értette, amit a testvére mondott, mégis gondolta, az lesz a legegyszerűbb, ha megismételi a hallottakat, még akkor is, ha teljesen félreértette azokat.
A férfi kérdőn összeráncolta a homlokát, Jake pedig halkan kuncogni kezdett.
– Mi van? – kérdezte Dustin majdhogynem némán és gyilkos szemmel az öccsére nézve.
– Semmi… – rázta meg a fejét Jake elégedetten, miközben próbálta elfojtani a kitörni vágyó röhögést. – Csak remek a kiejtésed… – nevetett fel egy pillanatra. – Na de ne is törődj vele. Inkább szállj be, mielőtt itt hagy, te tökfej! – lökte meg bátyját.
Dustin kissé kihúzta magát, lerázva magáról az öccse gúnyoldását, aztán beszállt a hátsó ülésre. Átmászott a jármű másik végébe, majd várta, hogy a testvére is kövesse, amikor a volánnál ülő férfi különös kifejezéssel az arcán ránézett, és ismét beszélni kezdett.
– Tessék? – ráncolta össze Dustin a szemöldökét zavartan.
– Csak azt kérdezte, hogy nem akarod-e bezárni az ajtót – dugta be a fejét Jake önelégülten az ajtón.
– Cseszd meg! – rántotta be nemtetszéssel a nevető fiút, majd átmászva rajta becsapta az ajtót, és erőltetetten a sofőrre mosolygott, aki abban a percben el is indult.
Nem sokkal később a taxi megállt egy hatalmas épület előtt, Dustin viszont csak hatalmasakat pislogva bámult rá, és elhinni sem tudta, hogy tényleg jó helyen járnak:
– Ez lenne az? – nézett ki ámuldozva az ablakon, majd bambán az öccsére bámult.
– Mondtam, hogy tetszeni fog. Na de szállj ki gyorsan és fizesd ki ezt a pacákot mielőtt még gyanúsabbá válik, ahogy magadban beszélsz, aztán rád hívja a rendőröket.
– Igazad van – bólintott helyeslően, majd előrenyújtott egy kisebb köteg pénzt, aztán a férfi arcán lévő kifejezésből arra következtetett, hogy jóval több pénz lehet a kezében, mint amennyibe maga az út került.
– Tesó, ez majdnem az egész havi fizetésed – mosolygott a bátyjára. – A negyede is bőven elég lesz – ragadta meg finoman a bátyja csuklóját.
– Jó – tette el a felét, majd a többit a férfi kezébe nyomta. – Tartsa meg nyugodtan – legyintett egyet ráhagyóan, nem törődve azzal, hogy a férfi valószínűleg nem is érti a kimondott szavakat, aztán kiszállt a járműből.
A sofőr menten követte a példáját, és hála az előbbi hatalmas borravalónak, lelkesen kikapta a bőröndöt, aztán egy kedves mosollyal a fiú felé nyújtotta.
– Köszönöm – vette el Dustin hálásan, majd már fordult is a szálloda felé. – Anyám, senki nem mondta, hogy itt ilyen meleg lesz – törölte végig homlokát a kézfejével, majd még egyszer végignézett a gigantikus épületen, aztán belépett az előtérbe. – Istenem, segíts – lépett halk sóhajjal a recepciónál álló férfihoz, és már most tudta, hogy ismét készül saját magát lejáratni.
– Nem kell ide isten, itt vagyok én – állt mellé Jake öntelten.
– Igen, remek, szóval… – emelte fel a tekintetét a férfira. – Jó napot! – kezdett bele egy feszült vigyorral. – Nem tudom, hogy érti-e, amit mondok, de…
– Igen, értem – válaszolta a férfi természetesen szinte azonnal.
– Oh, hál’ istennek – könnyebbült meg látványosan. – Szóval elvileg van egy foglalásom, és azt hiszem, ma kellett… szóval… – kezdett habogni újfent bizonytalanul.
– Kérhetnék egy nevet? – pillantott a recepciós a fiúra, hogy kisegítse, hiszen látta rajta, hogy mennyire szerencsétlenkedik.
– Igen, persze – helyeselt zavartan megvakarva az arcát. – Dustin Dorman.
– Igen, így igaz – bólintott a férfi, majd leakasztotta a háta mögötti szobakulcsot. – Tessék, a kulcsok – nyújtotta oda a fiúnak késlekedés nélkül.
– Ó, köszönöm… – vette el feszülten. – És akkor most kell fizetnem, vagy…
– Dusty… – ragadta meg Jake erőteljes célzással a bátyja vállát. – Már előreutalva kifizetted. Ne csinálj magadból hülyét, a saját érdekedben.
– Jókor szólsz, cseszd meg – sziszegte összeszorított fogakkal, majd egy műmosollyal a férfira pillantott. – Igazából, most jutott eszembe, hogy már otthon kifizettem, de azért köszönöm a segítséget… – mondta majd’ elsüllyedve, aztán már fordult is, hogy mihamarább elmenjen.
– Dustin, apám, te aztán mindig elő tudod adni magad rendesen – kezdett bele a fiatalabbik fiú a lift felé tartva.
– Persze, mert van egy átkozott öcsém, aki soha semmit nem mond előre, így hát mindig be kell égnem – emelte fel a hangját a végére, azzal sem törődve, ha bárki meghallja, bár senki más nem volt ott rajtuk kívül.
– Megkérdezhetted volna – felelte könnyedén. – Sőt, inkább ne kérdezted volna. Tudod mit, inkább örülj, hogy nem itt fizetsz, mert ha most is olyan bőkezű lettél volna, mint az előbb a taxissal, akkor már arra nem maradna pénzed, hogy megvedd hazafelé a repülőjegyet.
– Irtó vicces… – pillantott Jake-re egy grimasszal, majd hevesen nyomkodni kezdte a lift hívógombját.
– Jaj, Dustin, ne szívd már így mellre, tesó – paskolta meg hanyagul.
– Tudod mit, inkább… – kezdett volna bele, hogy sértetten kiálljon magáért, de ekkor félbeszakította a kinyíló ajtó.
– Igen? Inkább mi? – várta Jake önelégülten a folytatást. Mindig is imádta, amikor a bátyja duzzogni kezd, akár egy ötéves.
– Inkább szállj be! – lökdöste meg finoman az öccsét, aki nevetve belépett a fülkébe.
– Jaj, istenem. Olyan izgatott vagyok – kezdett bele Jake lelkesen a tenyerét dörzsölgetve. – Annyira jó, hogy eljöttünk ide.
– Látod? – pillantott rá nagyképűen. – És ezt mind nekem köszönheted – veregette meg büszkén a saját mellkasát.
– Igen, Dustin, és tényleg végtelenül hálás is vagyok. Olyannyira, hogy ezt mindjárt meg is ünnepeljük.
– Igen? – húzta fel a szemöldökét meglepetten.
– Igen. Még szép. Ledobod a cuccod, lezuhanyozol, mert irtóra bűzlesz… – jelentette ki játszi könnyedséggel, és már folytatta is volna, hogy aztán mi lesz, de Dustin önérzetesen félbeszakította:
– Hát, ez nagyon kedves… – fújtatott hatalmasat.
– Nem, tényleg rád férne egy fürdés – válaszolta halálos komolysággal, aztán meg sem várva a bátyja reakcióját, lelkesen folytatta: –, aztán lemegyünk a partra, megnézzük a sok-sok bikinis kiscsajt, majd este elmegyünk valami diszkóba és jól betépünk.
– Hogy mi van?! – fordult a fiú felé teljesen letaglózva.
– Mi az, hogy mi van? – kérdezett vissza bambán. – Hát, kiélvezzük, ami még maradt – mondta úgy, mintha ez teljesen nyilvánvaló volna.
Ekkor kinyílt a liftajtó, majd kiléptek és elkezdték keresni a szobát, miközben Dustin azért folytatta, hogy öccse tudatára adja a saját álláspontját:
– Én tuti, nem fogok beszívni – jelentette ki eltökélten.
– És miért nem?
– Mert soha nem csináltam, és nem is fogom – magyarázta határozottan, miközben a
szemével megállás nélkül a szobaszámokat fürkészte.
– Egyszer mindent ki kell próbálni – tárta szét Jake ördögien a kezét.
– Ezt tuti nem. És főleg nem itt, mert ha itt lecsuknak, az életben nem jutok haza, ami neked lehet, hogy tök muris lenne, de én még csak azt sem értem, amit ezek az emberek beszélnek. Most képzeld el, mit csinálnának a börtönben egy turistával.
– Hát, ez még nagyobb buli lenne – töprengett el egy pillanatra a lehetőségeken.
– Mégis mi?! – akadt ki egy másodperc leforgása alatt.
– Tesó, te egy zseni vagy – csapott a bátyja vállára erőteljesen, aki erre halkan felköhögött, és megtorpant.
– Miről beszélsz? – állt szembe a fiatalabb fiúval.
– Hát, a börtönről – mutatott rá határozottan. – Eddig nem is gondoltam rá, de most, hogy mondod, én még sosem voltam börtönben – kalandozott el csípőre tett kézzel.
– Hát, örülj neki, szerintem… – indult tovább újra a számokra koncentrálva. – Mi az isten ez a hely, mintha fordítva lennének a szobák számozva – tárta szét a kezét egy grimasszal, de Jake szívesebben reagált az előző gondolatára:
– Nem. Nem halhatok úgy meg, hogy nem voltam börtönben – jelentette ki fennhangon.
– Te neked elment a maradék kis eszed is?
– Hát, nem tehetek róla – vigyorodott el, akár egy ütődött. – Gondolom én, ezzel jár az agyhalál – szórakozott eléggé jól a cseppet sem vicces helyzeten.
– Jake – szólt rá Dustin fegyelmezően, hogy most azonnal hagyja abba, amit elkezdett.
– Oké, oké! – emelte fel a kezét megadóan. – Nem viccelődöm az állapotommal.
– Helyes…
– De amúgy sem vagyok agyhalott – kezdett bele újra, hiszen képtelen volt megállni, hogy akár egyetlen viccelődésre alkalmas pillanatot is kihagyjon a már cseppet sem hosszú élettartamából. – Ha az lennék, már rég lekapcsoltak volna gépekről. Na meg nem tudnék most ennyit beszélni – mosolyodott el, de rögvest meg is bánta, amint ránézett a testvére arcára. – Mindegy, a lényeg, hogy börtönbe akarok menni.
– Hát akkor menjél! – legyintett flegmán.
– Ez meg hogy érted? – ráncolta össze a homlokát, miközben immár ő is a szemével az ajtók feletti igencsak érdekes számokat böngészte.
– Hát, úgy, hogy odamész, ahová csak akarsz. Neked könnyű. Ha börtönbe akarsz menni, rágondolsz, és ott is leszel, aztán ha megunod, eltűnsz. És még megverni sem tudnának.
– Tényleg igazad van, te tényleg egyre okosabb vagy – bólogatott gúnyosan. – Tudod, milyen jó buli, hogy bárhová bemehetek és még csak nem is látnak engem?
– Ja, képzelem – válaszolta unottan. – Amúgy is, eddig te nyavalyogtál, hogy unatkozol. Akkor miért nem leskelődtél valaki után, ha ilyen mókás titokban ott lenni mindenhol, hm?
– Mert nem jutott eszembe? – kérdezte kérdőn.
– Még jó, hogy itt vagyok én, aki adja a jobbnál-jobb ötleteket – mosolyogott rá ezúttal már fellengzősen, majd hirtelen megállt. – Itt vagyunk! – mutatott lendületesen az ajtóra.
– Remek. Amúgy visszatérve az előzőre, nem vagyok én olyan perverz, hogy mások után leskelődjem – reagálta ártatlanul.
– Na persze – nevetett fel. – Mondd ezt annak, aki el is hiszi.
– Most mire célzol ezzel? – kérdezte meglepetten.
– Hát, nem is tudom – dugta be gúnyosan a kulcsot a zárba.
– Jól van na, egy kicsit lehet – ismerte el –, de melyik férfi nem fantáziálgat néha erről-arról?
– Mondjuk én? – kérdezte egy szégyenlős mosollyal.
– Persze, persze – mosolyodott el, majd a kissé vörösödő Dustinra pillantott. – Ezt még te sem hiszed el – nevetett hangosan.
– Lehet… – felelte halk beismeréssel, majd kinyitotta az ajtót. – Ejha – lépett be, miközben teljesen lenyűgözte a látvány. Jóval nagyobb és fényűzőbb volt a szoba, mint azt várta. Mondjuk a franciaágy egy kissé meglepte, de sosem okozott számára nehézséget, hogy az öccsével egy ágyban kelljen feküdnie. Bár Jake-nek már amúgy sem kellett aludnia többé.
Egy pillanatra már szinte ki is ment a fejéből, hogy mindenez az egész mit is jelent. Hogy ez az egész nem más, mint egy búcsú buli, egy olyan, ami egyenlő azzal, hogy örökre el kell engednie az öccsét. Ezek az utolsó boldog percek azok, amik a végét jelentik egy elválaszthatatlannak hitt szoros kapcsolatnak. A percek, amik az előszelei annak, hogy nemsoká’ elveszti a másik felét…
– Ugye? – kérdezte Jake önelégülten, kizökkentve bátyját a gyötrelmes merengéséből. – Megmondtam, hogy lenyűgöző lesz.
– Inkább tudod, mi lesz lenyűgöző? – komolyodott el hirtelen, ám ezúttal azért, hogy gúnnyal leplezze a fájdalmat.
– Na mi? – várta Jake kíváncsian a bátyja válaszát, de cseppet sem azt kapta, amit várt volna:
– Hát az, ha hazamegyek és még lesz pénz a hitelkártyámon – vigyorodott el fagyottan. – Jake, te teljesen megvesztél?! – fordult a fiú felé felháborodva.
– Most miért? Azok után, amit te a taxisnak… – kezdett bele óvatosan, miközben még a nyakát is behúzta.
– Te komolyan végig a taxissal fogsz cseszegetni? – szakította félbe hitetlenül az öccsét.
– Hát attól függ – rántotta meg hanyagul a vállát.
– Mitől?
– Hogy lesz-e rá még alkalom – vigyorgott gonosz módon.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte, de nem is várt választ. – Tudod mit, nem is érdekel – legyintett egyszerűen. – Istenem, Jake, oké, hogy neked már tök mindegy a pénz, de nekem, ha visszamegyek, még kell hol laknom és a számlákat is ki kell fizetnem.
– Ugyan már… – vágott be egy unott grimaszt.
– „Ugyan már”? – húzta fel a szemöldökét nemtetszéssel.
– Igen, ugyan már – vágta rá hanyagul. – Legfeljebb visszaköltözöl anyuhoz – jelentette ki könnyedén.
– „Anyuhoz”? – kérdezett vissza meglepetten.
– Igen, a baleset előtt is tudtál ott lakni.
– Igen, tudtam, de aztán megtaláltam azt a rohadt épületet és gondoltam, egy kicsit a saját lábunkra állhatnánk. Minden pénzem benne volt – magyarázta belemerülten.
– Várj, ezt hogy érted? – ragadta meg fagyottan a bátyja vállát, aki ekkor zavarodottan ránézett, és el kellett ismernie, hogy ez most megijesztette, ám hamar rájött, hogy az öccse csak ismét hozza a szokásos formáját: – Akkor én kinek a kártyájával fizettem? – játszotta gúnyosan a döbbentet.
Dustin ekkor megkönnyebbülve meglökte a viccelődő öccsét, amint leesett neki, hogy mit is takart ez az egész és rájött, hogy baj az most nincs.
– Tesó, ez az én pénzemből van – mondta végül Jake. – Úgyhogy nem kell aggódni, jó? – nyugtatta testvérét elcsendesedve.
– Te használtad a kártyádat? – fehéredett el Dustin teljesen.
– Persze.
– Istenem, Jake, hogy lehetsz ennyire hülye? – kapott a fejéhez kétségbeesetten.
– Ezt most nem értem…
– Én tényleg börtönbe megyek – markolt a hajába gondterhelten a fejét csóválva.
– Miért?
– Mert elloptam az öcsém pénzét! – tárta szét a kezét lendületesen.
– Én adtam neked – vágta rá egyszerűen.
– Igen? Mialatt kómában fekszel? – kérdezte gúnyosan. – Ezt tényleg majd mindenki beveszi… – fújtatott gúnyosan. – De nem is kell már többet a számlákon kattognom, mert ezután vagy a börtön, vagy a diliház fizeti majd nekem, nem?
– Ne aggódj, majd tanúskodom melletted – ragadta meg komolytalanul a bátyja vállát, majd az ágy felé kezdte kísérni. – Csak venned kell egy olyan szellemtáblát vagy mit…
– Tudod mit? Én tényleg megyek fürödni – hagyta ott az egyre fárasztóbbá váló öccsét, majd belibbent a mosdóba, Jake pedig csak hanyagul legyintett és nem is törődött vele:
– Oké, jó fürdést neked… – huppant le az ágyra, majd büszkén végignézett a szobán, hogy ezt ő intézte.