9. fejezet
Néhány perccel később Jake-ék feltápászkodtak a földről, majd Dustin keservesen letörölte az arcát piszkító néhány könnycseppet. Nem sírt tovább, bármennyire is nehezére esett.
– Figyelj, ha gondolod, menjünk vissza a szállodába… – ajánlotta fel a fiatalabb fiú kedvesen, miközben a nadrágjába törölte poros kezét.
– Nem, menjünk és csapassuk szét magunkat, ha már eddig elgyalogoltam – húzta meg az orrát Dustin egy gyenge mosollyal, miközben abban bízott, hátha sikerül semmisé tenni az előző érzelmi kitörését.
Bár még önmagának sem akarta beismerni, de szégyellte magát, amiért tönkreteszi az öccse „utolsó kívánságát”. Szörnyen önzőnek érezte magát, hogy még most is őt kell istápolni, ahelyett, hogy tényleg boldogan töltenék el Jake maradék idejét.
– Biztos vagy benne? – kezdett bele a fiatalabb fiú óvatosan, hiszen nem tudta, hogy most valóban helyes volna-e tovább folytatni a szórakozást, elvégre valamilyen szinten azért Dustinnak tényleg igaza volt. Neki már úgy is mindegy, hiszen ha meghal, már nem fog érezni semmit. Már nem fog neki fájni, de közben mindenki, akit itt hagy, szenvedni fog. Köztük a bátyja is. Lehet, ezt a hatalmas lehetőséget egy kicsit meghittebben kellene eltölteniük, mintsem hogy valahol berúgva szórakozzanak. Elvégre könnyen lehet, tényleg ez az utolsó este, amit a bátyjának adhat búcsúajándékul, és a fiút ismerve egy közös filmnézés sokkal többet jelentene számára.
– Biztos hát! – vágta rá Dustin határozottan. – Ma leisszuk magunkat – karolta át a testvérét egy fáradt mosollyal, miközben tényleg nagyon ráfért volna már egy ital. – Sőt, már kezdhetnénk is itt az alapozást – mutatott a szemben lévő kisboltra, amin egy 0-24-es felirat világított.
– Ez az én tesóm! – vigyorodott el Jake jókedvűen, és már kezdte is elfelejteni az előző nyomorúságot. Mindennél jobban örült, hogy végre a testvérébe is kezd visszatérni az elvesztett jókedv. Még a végén az is megtörténhet, hogy jól sül el az éjszaka…
Benyitottak az aprócska helyiségbe, majd végigjárták a sorokat, aztán megálltak az italos polc előtt, ami nem adott valami nagy választékot.
– Na? – nézett Dustin kérdőn az öccsére.
– Hát, mégis mit gondolsz? – rajzolódott ördögi mosoly az arcára. – Csakis vodka – kapta le az üveget a polcról, majd bátyja kezébe nyomta.
– Tudod mit? – sóhajtott elvigyorodva. – Most akkor akár te is fizethetnél, mielőtt mínuszba megyek a csodálatos árfolyamos tudásommal.
– Ugyan már, nem vagy te olyan buta – simogatta meg lekezelő gúnyossággal a bátyja fejét.
– Ez csak nem véletlenül egy elismerés volt? – ragyogott fel büszkén az arca.
– Tudod, mi az elismerés, bátyókám? – vett hatalmas lélegzetet.
– Na? – húzta fel a szemöldökét lelkesen várva, hátha ismét megdicsérik.
– Hát az, amit az eladó gondolhat rólad, mert árgus szemmel azt bámulja, ahogy magadban beszélsz a piásüvegeket bámulva – tört ki hangos nevetésbe, miközben fejével a középkorú nő felé mutatott.
Dustin ekkor odakapta a tekintetét a nőre, majd elvörösödő arccal visszafordult a polchoz.
– Én csak hangosan gondolkozom, hogy melyiket válasszam – köszörülte meg a torkát egy elfojtott nevetéssel, majd egy pillanatra Jake-kel együtt felröhögött, de gyorsan a szája elé kapta a kezét. Mély levegőt vett, aztán elkomolyodva kihúzta magát, és büszkén elindult a nő felé. Elé rakta az üveget, majd kikotorta a zsebéből a kellő mennyiségű aprót, aztán kifizette az italát, de amint kiértek az épületből ismét nevetésbe törtek ki.
– Képzelem, mit gondolt rólad – bámult vissza Jake kuncogva a boltra. – Biztos vagyok benne, hogy már azon is elgondolkozott, hogy rád hívja a rendőrséget.
– Ne kísértsd a sorsot, Jake! Én nem megyek börtönbe. És itt még a pszichiáter sem értene meg. Na nem mintha az otthoni értené, amit beszélek neki – gúnyolódott Dustin ezúttal tiszta szívéből mosolyogva. Egy kissé mintha megkönnyebbült volna. Sokkal felszabadultabbnak érezte magát, mint az elmúlt pár hónapban bármikor.
– Pedig én akkor is benéznék egybe. Biztos érdekes lehet.
– Igen – helyeselt egyszerűen, miközben letekerte az üveg tetejét, és egy hatalmas kortyot ivott a vodkából. Egy olyan hatalmasat, hogy majdnem bele is fulladt.
Jake röhögve kivette fuldokló bátyja kezéből az üveget, majd ő is beleivott, de mintha víz lenne, neki meg sem kottyant.
– Na, jól vagy? – paskolta meg végül testvére vállát, aki ekkor könnybe lábadt szemmel bólintott. – Helyes. Akkor igyál még egyet! – nyújtotta lelkesítően Dustin felé az üveget.
A fiú szó nélkül kivette a kezéből, majd ismét inni kezdett, aztán lassan elindultak előre.
Nem sokkal később, amikor már szinte az egész üveg tartalmát sikerül elfogyasztanunk, Jake hangosan, ám kissé akadozva, felszólalt:
– Azt figyeld! – csapta ki a kezét, majd mutatóujját erőteljesen megfeszítve mutatott maga elé.
– Mi van? – nézett rá Dustin kérdőn, miközben már ő is kezdte érezni az alkohol jótékony, vagy inkább kártékony hatását. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy ennyit igyon, főleg nem ilyen rövid időn beül, most pedig igencsak a fejébe szállt, amit nemrég elfogyasztott.
– Megvan! – kiáltott fel Jake, maga előtt hadonászva, hogy a bátyja is észrevegye, hogy megérkeztek. – Mondtam, hogy a sarkon van.
– És igazad van! – karolta át Dustin lendületesen, majd még egyszer utoljára meghúzta az üveget, aztán amint kiürült, ledobta azt a földre. – Na, készen állsz? – fordult az öccse felé kihívóan. – Ez lesz életed legjobb estéje… – kapta el a fiú csuklóját, majd lendületből húzni kezdte a bejárat felé.
Alig öt perccel később már bent is álltak a hatalmas terem közepén, ami zsúfolásig volt tömve emberekkel. A zene olyan hangosan üvöltött, hogy szinte már a koponyájukba hasított és minden sejtjüket a dübörgés rázta át.
– A saját hangomat nem hallom! – kiáltotta Dustin az öccsének, aki alig egy centire állt tőle. – Esküszöm, szétrobban az fejem! – ragadta meg a halántékát erőteljesen, ám ebben a percben képtelen lett volna eldönteni, hogy amit érez, az jó vagy inkább szörnyen pocsék.
– Örülj neki, legalább jó helyre jöttünk! – kiáltotta Jake vissza, miközben a zene ütemére rázta a fejét és látszólag nagyon jól elvolt saját magával.
– Figyelj, ez szerintem nagyon gáz ötlet volt! Mármint én még csak táncolni sem tudok!
– És az kit érdekel?! – kezdett felszabadultan ugrálni a bátyjával szemben, mintha egy betépett nyúl lenne, majd elkapta a fiú mindkét csuklóját, és a magasba emelten azokat. – Kit érdekel?! Csak csináld, amit érzel! Hidd el nekem, itt senkit nem érdekel! Nem csak engem, téged sem vesznek észre!
– Tudod, ez akkor is őrület! – kezdett el szerencsétlenül jobbra-balra lépkedni, de inkább tűnt úgy, mintha a nyugdíjasklubban lenne, mintsem egy diszkóban.
– Igen az, és az is az, hogy eddig nem is tudtam, hogy ennyire jó buli ez! Ha ezt előbb tudjuk, akkor a motorversenyek helyett szórakozóhelyre is mehettünk volna!
– Ja, és akkor most végkimerültségben feküdnél és nem az intenzíven! – üvöltötte torka szakadtából, hogy a hang tényleg el is érjen az öccséhez, de ezúttal cseppet sem vált letargikussá a hangja. Mintha az alkoholtól már a szavak súlyát sem érezte volna. Mintha itt és most tényleg elkezdődött volna életük utolsó közös utazása, amit senki sem vehet el tőle, amit semmi sem tehet tönkre.
– Na látod, ez is egy szempont! – tárta ki Jake bátyja felé a karját. – De ha belegondolsz, akkor…
– Amúgy semmit sem hallok – mutatott minkét fülére némán tátogva.
– Csak azt mondom… – lépett közelebb, miközben már ő is torkaszakadtából ordított. – Csak azt, hogy ha belegondolsz, akkor az mégsem lenne jó!
– Micsoda?! – kérdezte zavartan, miközben lassacskán azt vette észre, hogy önkéntelenül is, de már egész testével a ritmust követi.
– Hát, hogyha nem motorversenyt néztünk volna, hanem szórakozni jártunk volna! Mármint, ha nincs ez a baleset! Ha nincs ez az egész… – mutatott saját magán végig, utalva arra, hogy most itt kísért csak. – Szóval, akkor soha nem mentünk volna szórakozni…
– Ezt most nem értem! – rázta a fejét elernyedten, mintha rongybaba lenne.
– Hát, tudod, már én sem… – hagyta rá elcsendesedve, hiszen nem akarta újra elrontani a hangulatot. – Szerintem jobb is, ha befogom, mert csak kiszárad a torkom! – ragadta meg a nyakát szimbolikusan. – Igyunk?!
– Igyunk! – fordult meg lendületesen, majd átpréselték magukat a hatalmas tömegen, és megálltak a bárpulttal szemben. – Szóval, én egy izét szeretnék! Mit is?! – fordult Jake felé kérdőn, mit sem törődve azzal, hogy ki hogyan néz rá, amiért a semmibe beszél.
– Tudod mit, kérj egy ilyet! – mutatott találomra az itallapon lévő egyik koktélra.
– Oké! – felelte egyszerűen, majd visszafordult a pultoshoz, és rábökött az előtte lévő szövegre. – Egy ilyet, és ebből kettőt kérek! – mutatta a mutató- és középsőujjával a kettest.
– Hát, ezt szépen megmondtad! – nevetett mellette Jake újfent kicikizve a szerencsétlenkedését. – Egy ilyet, de amúgy kettő legyen belőle… – utánozta a bátyját nagyképűen.
– Jól van már! – lökte meg az öccsét játékosan, majd a pultos elé csapta a pénzt, aztán kezébe vette mindkét poharat, és elsétáltak a legközelebbi falhoz, hogy egy kicsi nyugtuk maradjon. – Ez vajon mi lehet?! – nézett a pirosas narancssárga koktélokra, miközben kissé megemelte azokat.
– Nem tudom, de nagyon jól néz ki! – vette ki Jake az egyik poharat a kezéből, majd belekóstolt. – Nem is rossz!
– Azt mondod?! – emelte a szájához, majd félénken beledugta a nyelvét. – Ez tényleg jó! – nyalta végig az ajkát helyeslően bólogatva.
– Mondtam én, hogy ezt kell kérned!
– Persze, és mint mindig, én hallgatok a véleményedre!
– Nagyon helyes, és ha megfogadod a tanácsomat, akkor felszeded legalább ma estére azt a csajt! – emelte poharát a nem messze álló szőke lány felé.
– Pff… – fújtatott egyet Dustin gúnyosan, majd könnyedén megcsóválta a fejét, hogy esze ágában sincs ilyen hülyeség.
– Most meg mi van?! – tárta szét a karját értetlenül.
– Szerinted?! – vonta fel a szemöldökét. – Egy ilyen lány rám sem nézne, arról meg nem is beszélve, hogy még ha rám is nézne, akkor is kézjelekkel kellene kommunikálnunk, és azt sem valószínű, hogy megértenénk!
– Majd én fordítok! – ajánlotta fel könnyedén.
– Aha! – nevetett fel hangosan. – Akkor írnám csak le magam teljesen, ha elkezdenék valamit hablatyolni neki, amit se én, se ő nem ért meg, de hasonlít az általa beszélt nyelvhez!
– Egy próbát megér!
– Igen, és hogy kéne kezdenem, odamegyek, aztán „Hola”-zom neki egyet?!
– Pontosan! – bólintott hatalmasat.
– És aztán?! – vonta meg a vállát kíváncsian. – Ezzel ki is fújt a spanyol tudásom…
– Utána lesmárolod, és az éjszaka további részében nem is kell többet kinyitnod a szádat! Legalábbis nem abban az értelemben! – nevetett fel önelégülten.
– Persze, aztán téged meg itt hagylak! – mutatott rá könnyedén, és most már a torka is égni kezdett az állandó kiabálástól.
– Megyek veletek!
– Aha, persze, tudod mikor… – érintette meg finom fékezéssel a testvére felsőtestét, hogy igencsak hátrébb azokkal az agarakkal. Hiába is osztják meg egymással a legintimebb dolgaikat, akkor sem lenne hajlandó úgy szexelni valakivel, hogy közben Jake nyálcsurgatva bámulja őket.
– Na, menj már! – lökte végül Jake enyhén a lány felé.
Dustin félénken tett még egy-két lépést, majd mikor már közvetlenül a lány előtt állt, zavarban lévően lehajtotta a fejét, és azon kezdett töprengeni, hogy vajon hogyan is kezdjen bele, de az öccse rögtön kisegítette. Egy kecses mozdulattal meglökte a könyökét, és azzal a lendülettel bátyja poharának teljes tartalmát a lány felsőjére öntötte.
Dustin egy pillanatig csupán bambán próbálta felfogni a történéseket, majd a szájához kapta a kezét, aztán kétségbeesetten hadarni kezdett:
– Uramisten, ne haragudj, én csak… – nyújtotta a lány felé a kezét, hogy valahogy segítsen, de igazából teljesen tehetetlen volt. Minden szempontból…
Ebben a percben még mindig annyira a történtek hatása alatt állt, hogy még a háta mögött somolygó öccséről is teljesen megfelejtkezett, majd a döbbenete még inkább fokozódni kezdett, amikor a lány válaszolt, még hozzá az ő nyelvét beszélve:
– Remek, imádom az itt nyaraló szerencsétleneket! – törölgette a ruháját ingerülten, miközben gyilkos szemmel a fiút nézte.
– Te beszéled a nyelvemet?! – kérdezte Dustin esetlen csodálkozással, és minden eddiginél bambább kifejezéssel a fején.
– Persze, hogy beszélem! – csattant fel továbbra is az eláztatott ruháját húzgálva. – Elvégre most mondtam, mennyire imádom a magadfajtákat!
– Tényleg ne haragudj, én nem is értem, hogy mi történhetett… – pillantott hátra paprikásan az öccsére a szemében mindent eláruló tűzzel, majd visszafordult, és erőltetetten elvigyorodott
– Megmondjam, mi történt?! – lépett hozzá közelebb a lány kihívóan.
– Igen… – felelte teljesen elvarázsolódva, miközben jóformán már azt sem tudta nagyon felfogni, ami körülötte történik. Fogalma sem volt róla, hogy ezt a nagyfokú alkohol bevitel okozza-e, vagy valami rosszabb, de abban biztos volt, hogy ebben a pillanatban valami rendkívüli dolog indult meg benne. Egy olyan érzés a testében, amit még soha nem tapasztalt ezelőtt. Egy érzés, ami egyszerre volt vonzó és csábító, mégis rémisztő és kétségbeejtő.
– Igen?! – húzta fel a lány kérdőn a szemöldökét. – Hát, az történt, hogy tök jól éreztem magam, aztán megjelentél és egy könnyed mozdulattal a nyakamba öntötted a piádat… – válaszolta gúnyosan, ám ezúttal már provokáló mosollyal.
– Én… – kezdett halkan habogni, majd mikor rájött, hogy ezt a hangerőt a lány nem is hallhatja, ráadásul még nyámnyilának is tűnik, akkor megköszörülte a torkát és erőteljesen belekezdett: – Ne haragudj, tényleg! Ha akarod, kifizetem a ruhád, vagy…
A lány ekkor hangosan felnevetett, Dustin arca pedig egy pillanat alatt elbizonytalanodva lefagyott.
– Most mi az?! – jött egyre inkább zavarba.
– Hát, mi lenne?! – szólt közbe Jake élcelődve. – Remek az udvarlási technikád!
– Hát, a tiédnél csak jobb lehet! – vágta rá élesen, és ebben a másodpercben pokolra kívánta az öccsét, hiszen bár a lány nem láthatta, még így is sikerült egyre inkább beégetnie előtte.
– Hogy mondod?! – nézett rá a lány kérdőn, hiszen azt hitte, a fiú neki beszél, majd mikor Dustin is rájött, hogy a levegőbe beszéléssel újfent hülyét csinált magából, vörösödni kezdett.
– Cica, csak azt mondja, hogy bejössz neki! Csak hát buggyant… – sétálta körbe Jake a lányt, ezzel még kínosabb helyzetbe hozva a bátyját, de ez nem érdekelte. Sőt, élvezte a helyzetet. Szerette, amikor a testvére ennyire röhejesen viselkedett.
– Tudod mit? – sóhajtott Dustin megelégelve a helyzetet, és beletörődött, hogy bármit is tesz csupán egy lúzer marad az előtte álló lány szemében, úgy döntött, hogy annyiban hagyja az egészet. – Jobb, ha én most megyek. Bocs a ruhádért még egyszer – mondta egyszerűen, már nem is bajlódva az üvöltözéssel, majd könnyedén elindult, de ekkor a lány váratlanul mögé lépett és megállította:
– Ennyi?! – kérdezte felháborodottan.
Dustin kérdőn megfordult, és igazából fel sem fogott semmit a történésekből. Teljesen elnyomta az agyát a fáradság és immár az önostorozás is, amitől csak még inkább elnyelte az önsajnálat.
– A nyakamba öntöd a koktélod, aztán még a számodat sem adod meg?! – tette csípőre a kezét elszántan.
– Hogy, hogy micsoda… – kérdezett vissza Dustin reszkető hangon, miközben egy szót sem értett, pedig a lány kiejtése szinte tökéletesnek tűnt. Vagy talán csak nem merte elhinni, hogy nem érti félre a kimondottak jelentését.
– A telefonszámot… – sóhajtott a lány immár unottan, hiszen már neki is kezdett sok lenni a fiú teljes fokú bambasága.
– A hotelét?! – ráncolta össze a szemöldökét zavartan, és látszott a fején, hogy erőteljesen
próbálja összerakni a képet az agyában.
– Hát, te már egy kicsit be vagy rúgva… – állapította meg könnyedén a lány, aztán szemforgatva a földre pillantott.
– Úgy gondolod? – fagyott le Dustin egy pillanatra még az eddiginél is jobban, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy ez mit jelent az ajkát csócsálva a lányra nézett. – Várj, most miért mondod ezt? – zavarodott össze egyre inkább.
– Mert egy egyszerű kérdést sem értesz meg!
– Azért nem volt ez olyan egyszerű! – kezdett gyermekien kötekedni, hogy megvédje magát. – Amúgy is, ha jól emlékszem… már pedig jól emlékszem, mert nem vagyok részeg… – magyarázta szinte már saját magának – …sem hülye… akkor én kérdeztem utoljára, nem te, szóval akkor te vagy részeg, vagy nem vagy részeg?! – kérdezte szinte már sértődötten, észre sem véve, hogy összevissza beszél, mindenesetre már ő maga sem igazán értette, hogy mire is akart kilyukadni az előző mondanivalójával.
Jake a homlokát fogva bámulta a testvérét, miközben, bár be kellett ismernie, élvezte, hogy ilyen szerencsétlen a fiú, azért ez már őt is meglepte.
– Na jó, tudod mit… – emelte fel a lány mindkét kezét megadóan. – Szerintem tényleg jobb is, ha elmész… – intett flegmán a tömeg felé.
– Miért, nem tetszik, hogy külföldi vagyok és egy szállodában lakom?! – lépett közelebb hozzá teljesen belelovalva magát a helyzetbe. – Vagy az nem tetszik, hogy nem adom meg az otthoni számom?! De minek adnám meg, ha nem is vagyok otthon?! Mármint tőlem aztán csörgethetsz, de én, édesem, most itt vagyok, nem otthon, bár lehet nem annyira nyilvánvaló! – magyarázta botladozó nyelvvel, majd csodálkozva, de annál értetlenebbül nézte a rajta mosolygó lányt, akinek az arca már alig volt pár centire az ő arcától.
– A mobilszámodra gondoltam! – nevette el magát a lány, miközben kissé kihátrált. – Vagy azt is otthon hagytad?! Tudod, otthon, otthon, nem itt, ahol csak egy szállodában laksz… – gúnyolódott önelégülten, egyre inkább kiélvezve, hogy bolondot tud csinálni az amúgy is esetlen fiúból.
– Te a mobilszámomat kérted… – szakadt rá a felismerés, majd vörössé vált arccal megvakarta a fejét. – Te tényleg megkeresnél? – nyelt egyet elnémulva.
– Igen… – helyeselt könnyedén. – De csak mert csupán csekket fogadok el! – vigyorodott el belezúgottan a fiú szemébe nézve.
Dustin arca egy pillanatra elkomolyodott a hallottaktól, de nem kellett sokáig a sötétben tapogatóznia, hogy akkor ez most tényleg mit is jelent, hiszen a lány megnyugtatta, hogy nem azt, amit ő képzelt:
– Csak viccelek – lépett oda hozzá és lábujjhegyre állva hozzásimult, hogy a fülébe folytathassa –, de ha esetleg még egy pár napig itt maradsz, talán benéznék abba a szállodába – ragadta meg a fiú arcát, majd az ajkába harapva hátrébb emelte a fejét, hogy láthassa a fiú arcán lévő minden pénzt megérő kifejezést.