4. fejezet
Dustin feszülten álldogált az anyja házának bejárati ajtaja előtt, miközben folyamatosan próbálta rávenni magát, hogy kopogjon, de mintha teljesen lebénult volna, mozdulni sem tudott. Egészen a pillanatig, míg újfent majdnem infarktusa lett:
– Na mi van tesó? – jelent meg mellette Jake önelégülten, ő pedig hatalmasat ugrott:
– A francba – ijedezett teljesen kizökkenve az előző fagyottságából.
– Nem mersz kopogni a saját házunkba? – vonta fel a szemöldökét meglepetten. –Segítsek? – kérdezte gúnyosan, miközben teljes erejével dörömbölni kezdett az ajtón.
Dustin zavartan pislogott párat, de mielőtt egyáltalán felfoghatta volna a gyors történéseket, az ajtó már ki is nyílt mögötte, ő pedig feszülten hátrafordult, bármennyire nem is akart:
– Anyu? – vált kétségbeesetté még a hangja is, és kissé mintha el is sápadt volna.
– Dustin, édesem – nézett rá a nő zavartan, és nem tudta, hogy mit kereshet itt a fia, de most nagyon megrémisztette a látogatása. – Minden rendben van? – ragadta meg aggodalmasan a fiú vállát.
– Szia, anyu – mosolyodott el feszélyezetten, majd hátranézett az öccsére, aki azonban vigyorogva intett neki, hogy menjen már be a házba és ne töketlenkedjen.
– Mit keresel itt ilyen későn? – zökkentette ki a fiút az anyja.
– É-én? – nézett rá izgatottan, miközben hallotta, ahogy Jake hangosan nevet mögötte, ez pedig cseppet sem könnyítette meg a helyzetet.
– Dustin, édesem… – nyúlt a nő a fiú felé aggodalmasan, Dustin viszont kihátrált:
– Nem. Én jól vagyok – mosolygott erőltetetten az anyjára, majd bement a házba, és idegesen lerogyott a kanapéra. Feszülten tördelni kezdte a kezét, és fogalma sem volt róla, hogy hogyan is kezdjen bele.
– Dustin – ült mellé a nő és elkomolyodva a hátára tette a kezét, miközben már kezdte magát lelkileg felkészíteni az elkövetkezendőkre. Amikor fia ismét kiborul, zokogva kiabál, hogy nem őrült meg, mégis azt állítja, hogy szellemeket lát, akik beszélni is tudnak hozzá. Aztán újra hívhat hozzá mentősöket, akik úgy benyugtatózzák, hogy utána napokig nincs is magánál.
– Anyu, én nem is tudom – dörzsölgette meg végül Dustin a bal középsőujján lévő gyűrűt, aztán idegesen hátrasimította a középen kissé hosszabb, sötétszőke haját.
– Dustin, ugye azért vagy itt, mert megint látod? – tért a nő tárgyilagosan a lényegre, hiszen képtelen volt tovább elviselni ezt a bizonytalanságot.
– Micsoda? – kapta fel a fiú a tekintetét riadtan. – Nem! – rázta meg a fejét hevesen, és igazából most kissé sokkolta ez a semmiből jövő kérdés. Főleg, hogy erre maximum egy órával később gondolta, hogy számíthat majd, nem már abban a percben, hogy belép az ajtón. Bár már lassan nyilvánvalónak tűnt, hogy tényleg mindenki bolondnak tartja, és már tennie sem kell semmit ahhoz, hogy megvádolják valamivel.
– Dustin, édesem, nem kell, hogy hazudj nekem – kezdett bele a nő empatikusan. – Ismerlek.
– Anyu. Esküszöm, hogy jól vagyok – nyöszörögte szenvedve, miközben idegesen járni kezdett a lába, és összevissza forgatta a fejét, elvégre azt sem tudta, hová irányítsa a tekintetét. Bár mindegy is volt, csak ne az anyja szemébe.
– De Dustin, olyan furcsa vagy, és… – vált egyre idegesebbé a hangja, és azt sem tudta, hogyan folytassa.
– Anyu…
– Édesem, szeded a gyógyszered rendesen? Ugye szeded? – kérdezte tőle aggodalmasan, a fiú viszont ekkor dühösen felugrott a kanapéról, hiszen ezt már nem volt hajlandó tovább elviselni:
– Nem… vagyok… bolond… – magyarázta szájbarágósan, igencsak túlgesztikulálva, ám ettől a nagyfokú tiltakozástól csak még őrültebbnek tűnt.
– Dustin – állt fel a nő is elkeseredetten.
– Nem, anyu, elég volt! – lépett hátrább könnyes szemmel. – Elegem van, hogy mindenki hülyének néz, és azt hiszi, hogy holmi tudatmódosító szarok majd észhez térítenek. Hogy azt hiszik, hogy ki kell törölni a személyiségemet.
– Dustin… – próbálkozott tovább a nő, hogy elérje, hogy a fiú ezt ne támadásnak vegye, de már régen veszett ügy volt az, hogy képes legyen a gyermeke megnyugtatására.
– Nem – csendesedett el végül és egy pillanatra a tenyerébe temette az arcát. – Csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzam, és nem telefonon akartam…
– Hogy, hogy micsoda? – nyögte a nő rémülten, hiszen szinte már azt érezte, mintha a fia öngyilkosságra készülne. Ráadásul Dustinból könnyedén ki is nézhető lett volna mindez, főleg a mostani időszakban.
– Elutazom egy időre – válaszolta egyszerűen.
– Hogy mi? – rázta meg a nő zavartan a fejét, és még ha egy kissé meg is könnyebbült, már semmit nem értett. – Hová? Miért? – kérdezte nyugtalanul, abban bízva, hogy minél több részletet tud, annál biztosabb, hogy sikerül megakadályoznia azt, hogy a fia valami meggondolatlanságot tegyen.
– Spanyolországba megyek – ült vissza a kanapéra a száját dörzsölgetve.
– Du-Dustin… – kezdett habogni, de a fiú könnyedén elhallgattatta:
– Tudom, hogy nem érted, de egyszerűen szükségem van erre. Remélem, elfogadod – pillantott fel félénken.
– De hogy jött ez most neked? – ült mellé a nő türelmesen.
– Tudod, Jake-nek minden álma az volt, hogy egyszer kijusson oda – mondta finoman, majd felnézett az anyja mögött álló öccsére, aki szomorúan őket figyelte.
A nő könnyesé vált tekintettel lenézett az ölére.
– Miatta akarok odamenni, anyu – ragadta meg két kézzel a nő kezét, és körül ölelte azt.
– De hisz’ ő itt van – pillantott fel gyötrődve.
– Igen, de… – állt meg egy másodpercre, és azt sem tudta, hogyan folytassa. – Tudom, hogy ennek most nem sok értelme van, de…
– Te nem hallottad az orvost? – szakította félbe hitetlenül.
– De igen… – hajtotta le a fejét szégyenkezve, és elöntötte a már jól ismert bűntudat.
– Bármikor meghalhat.
– Tudom, anyu, és pont ezért érzem ennyire szükségét ennek az útnak – szorított rá a nő kezére, de az nem engedte:
– Nem, Dustin… – húzta ki a kezét a fia szorításából. – Nem mehetsz most el szórakozni, miközben ő haldoklik! – állt fel undorral az arcán.
– Anyu, már hónapok óta haldoklik! – vágta rá kissé durván.
– Dustin – nézett rá meglepetten, még soha nem látta a fiát ilyennek. Ilyen keménynek és akaratosnak. Ennyire elszántnak…
– Nem, anyu, meg kell értened. Mindenkinek jó lesz, ha elmegyek – állt fel higgadtan. – Amúgy is, nem azért jöttem, hogy vitát nyissak erről – jelentette ki erőteljesen. – Csupán azért vagyok itt, hogy szóljak, hogy meghoztam ezt a döntést, és meg is fogom tenni. Elutazom, és kész – indult el az ajtó felé lendületesen, de az anyja fájdalmas könyörgése megállította:
– Dustin…
– Elmegyek, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak, vagy hisznek – fordult hátra indulatosan, és valamiért még közelebb is lépett –, mert én ezt tartom helyesnek – magyarázta ismételten szájbarágósan a saját mellkasát ütlegelve.
– Dustin – könyörgött a nő erőtlenül, és fogalma sem volt róla, hogy még mi mást tehetne.
– Csak annyit kérek, hogy ne haraggal váljunk el – sétált végül vissza szomorúan.
– Édesem – ragadta meg az arcát finoman.
– És ha meghalna – hajtotta le a fejét, miközben fojtogatni kezdték az érzelmei –, ha meghal, míg nem vagyok itt, akkor tudnod kell, hogy ő is ezt akarta volna. Hogy nem haragszik rám – suttogta reszkető ajkakkal, miközben felnézett az öccsére, aki helyeslően bólintott egyet, majd lehunyta a szemét. Neki is fájtak ezek a szavak.
– Dustin…
– Oka lesz, ha így történik – garantálta mélyen az anyja szemébe nézve.
Dustin a gondolataiba merülve ült az ágyában és mereven bámult a paplanra, de nem is igazán látta azt. Milliárd dolog csatározott az agyában, de leginkább az fájt neki, hogy az anyja tényleg azt hiszi róla, hogy egy szemétláda. Hogy képes és itt hagyja az egyetlen öccsét, amikor haldoklik. Bár tényleg megérthette volna, hogy mindezt pont, hogy miatta csinálja. Bár tényleg ő is láthatná Jake-et, és akkor most támogatná őket ebben.
– Ne légy már ilyen! – huppant le bátyja mellé Jake, és megragadta a combját.
– Úgy bánt, hogy ezt csinálom vele. Mintha teljesen magára hagynám a legnehezebb időkben – kezdett bele elkeseredve.
– Dustin, nem hagyod magára – garantálta komolyan, és el kellett ismernie bosszantotta, hogy a fiú már megint elkezdte ezt az önszidalmazó hülyeséget. Ennyi év után kezdett pokoli idegesítővé válni, hogy a bátyja bármi van képes önmagát hibáztatni, sőt, gyűlölni érte.
– De igen, és te is tudod, hogy mennyire bántja, hiszen ott voltál – szenvedett csendesen, miközben a paplant tépdeste.
– Igen, ott voltam, láttam, de ez van. Ha meghalok, még nehezebb lesz… – mondta rideg nyugodtsággal.
Dustin kérdőn felnézett az öccsére. Nem értette, mitől vált ilyenné a hangja. Ez nem volt tőle megszokott. Bár mind idegesebbek voltak, mint általában.
– Jake, ha meghalsz és én… – hallgatott el hirtelen, nem akarta befejezni, amit elkezdett. –Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki.
– Ne foglalkozz vele, majd megnyugszik. Talán még hálás is lesz azért, hogy nem hagytál magamra.
– Soha nem fogja megérteni. Soha nem fogja megtudni.
– Nem is szó szerint értettem. Úgy értem, hogy amit az emlékemért tettél – magyarázta egyszerűen.
– Igen, de akkor is szemétnek érzem magam – birizgálta immár a pizsamanadrágján lévő gyűrődéseket. Már most lelkiismeret-furdalása volt, amiért megteszi ezt, de ha meg nem tette volna, akkor még szörnyűbb bűntudatot érezne, hiszen az embert hagyná cserben, akit mindenkinél jobban szeret.
– Dehogy vagy szemét, inkább egy angyal – paskolta meg a bátyja lábát. – Teljesíted egy haldokló utolsó kívánságát, és ez hatalmas szám.
– Ne mondd ezt. Utálom ez a szót – dörzsölte meg gondterhelten a homlokát.
– Akkor minek hívjam magam? Szellemnek, árnyéknak, vagy hallucinációnak? – mosolygott kedvesen. – Melyik tetszik jobban, hm?
– Az öcsémnek – nézett fel komolyan. – Az öcsém vagy… még mindig az vagy – szegte vissza a tekintetét a takaróra.
– Igen, és az is maradok, még ha már nem is leszek itt, hogy vigyázzak rád.
– Te vigyázni? – pillantott fel egy szomorú mosollyal. – Inkább nekem kell rád vigyázni.
– Na ja – vágta rá egyszerűen, majd vidáman újra a bátyja combjára csapott egyet. – Tudod mit, inkább kezdj el csomagolni, mert le fogod késni a gépet, ha indulás előtt állsz majd neki.
– „A gépet”? – húzta fel a szemöldökét.
– Igen, a gépet – bólogatott hevesen. – Vagy gyalog akarsz odamenni? – gúnyoldott önelégülten. – Nekem nem okoz gondot, de nem tudom, te hogy fogod bírni – nevetett.
– Igen, tudom, hogy a repülőről beszélsz – vágta rá egy nem tetsző fintorral, egy olyan „ennyire azért én sem vagyok hülye” kifejezéssel –, de mikor indul, hogy ennyire sietnem kell?
– Holnap hajnalban. Nagyon nehezen, de sikerült még benyomnom téged az utolsó szabad helyre.
– Azt hittem, minimum egy-két nap lesz mire sikerül jegyet szerezni – merengett el.
– Jaj, hát nem ismersz még? Én mindig megkapom, amit akarok – tárta szét a kezét önelégülten, Dustin arcán viszont ekkor hatalmas fájdalom jelent meg.
Hát akkor gyógyulj már meg végre…