Részlet az 1. fejezetből
“Reszkető lábakkal sétált fel a fiatal fiú a színpadra. Bizonytalanul az emelvény közepén elhelyezett mikrofonhoz lépett, miközben semmi mást, csupán a földet nézte, aztán azonban lenyelve a kétségbeesését, nagyot sóhajtott, és felpillantott.
Még így a szemét elvakító fényben is rémisztő volt látnia a rászegeződő szempárokat, viszont innen már nem volt visszaút. Most már kénytelen volt leküzdeni a félelmet, és férfiként állni a sarat. Újabb mély lélegzetet vett, aztán bármennyire is rettegett, kinyitotta a száját, és remegő hangon megszólalt:
– A nevem Logan Stillman, tizenkilenc éves vagyok és látszólag átlagos – hallgatott el, majd nagyot nyelt. – Mindenem megvan, amit az ember csak kívánhat: van tető a fejem felett, van mit ennem és a családom szeret. Most már céljaim is vannak, de egy évvel ezelőtt keresztülmentem a poklon – állt meg egy pillanatra, hogy kissé összeszedhesse a gondolatait. – Csak három hónap volt, de az egész életemet megváltoztatta. Örökre… – pillantott le az ölére, aztán vissza az előtte ülő emberseregre. – Azért vagyok most itt, hogy másoknak segíthessek. Hogy elmeséljem a velem történteket. Egy túlélő lettem… – mondta ki vakmerően, majd egy erőtlen nevetéssel elhallgatott, miközben helyeslően nagyokat bólogatott. – Az apám határon kívül volt katona. Tette, amit tennie kellett. Szolgálta a hazáját, ám egy nap elkövetett egy hibát. Egy hibát, amit ma már talán nem tenne. Megölt egy embert… – rágta meg idegesen az alsó ajkát, majd gúnyosan fújtatott egyet. – Igen, talán itt jön közben a kérdés, hogy mi ezen a meglepő? Hisz’ erről szól a háború. Vagy legalábbis az én szemszögemből biztosan, sőt… – gondolkodott el egy pillanatra, de aztán hirtelen átváltott, és a lényegre tört: – De ennek itt most én ittam meg a levét. Bár rengeteg mindent átértékeltem, mégis… – csuklott el a hangja, és úgy érezte, mintha újra megnémulna, viszont nemsoká’ mégis folytatta: – A lényeg, hogy itt kezdődött minden. Másfél évvel ezelőtt hazajött. Úgy volt, hogy végleg, sőt, végül is tényleg így volt – egészítette ki magát könnyedén – , de volt ott… volt ott valami, ami hátramaradt… Az emberek hívhatják, aminek akarják. Mondhatják, hogy bosszú, vagy féktelen harag, számomra viszont erre nincsenek szavak – halkult el, és úgy tűnt, mintha befejezte volna a mondanivalóját, de alig egy másodperccel később ismét felnézett. Úgy gondolta, soha nem lesz képes hangosan kimondani, amit akar, főleg nem ennyi ember előtt, ám tudta, hogy nem sok választása van. Nem, ha kiállt ide, akkor most már nem futamodhat meg…
Hirtelen hatalmas izgatottság lett rajta úrrá, és azt sem tudta, mit is kellene csinálnia.
Feszülten megdörzsölte izzadság borította tenyerét, majd erőt véve magán, újra megszólalt, ám mindezt úgy, hogy szinte egyetlen lélegzettel mondta végig az egészet:
– Egy évvel ezelőtt hazafelé tartottam az iskolából, amikor valaki hátulról elkapott, és egy zsákot húzott a fejemre. Elraboltak, és három hónapig fogvatartottak. Szinte minden egyes nap megkínoztak, és úgy bántak velem, akár egy állattal. Egészen addig, amíg el nem érték, hogy teljesen megsemmisüljek – vett egy mély lélegzetet, amitől akaratlanul is, de egy másodpercnyi hatásszünet keletkezett –, és ekkor elengedtek…
Ebben a percben az összes megtörtség kiült az arcára, ami jóval többet mondott, mint bármilyen más szó.”