Részlet a 11. fejezetből
“Néhány órával később, bár Kelly próbálta megállítani, Joe mégis felment a fiához. Kezében egy pohár vízzel bekopogott, majd belépett.
– Logan – sétált oda az ágyban ülő fiúhoz. – Hoztam egy kis vizet – emelte felé kedvesen.
– Nem vagyok szomjas… – felelte érzéketlenül.
– Lehet, de ma még nem ettél és nem is ittál egy kortyot sem.
– Nem érdekel.
– Logan…
– Napokig kibírom nélkülük! – vágta rá durván.
Joe ekkor gondterhelten megvakarta a homlokát. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy ráhagyja, de aztán rájött, hogy az nem lenne jó ötlet. Ha hagyja a fiúnak az önsajnálatot, akkor csak még mélyebbre süllyed benne. Ráadásul azt sem kellene elrontaniuk, hogy végre már sikerült híznia is pár kilót. Ha most hagyják, hogy ne egyen, akkor mindez a sok küszködés teljesen felesleges lesz.
– Jó, de akkor is legalább innod kell – nyújtotta felé kitartóan a vizet.
– És mégis minek? – vonta meg a vállát, miközben könnyes szemmel az apjára pillantott.
– Azért, mert kell az életben maradáshoz – vágta rá keményen.
– Nekem ugyan nem – nézett vissza a fiú az ágyra flegmán, miközben lelke mélyén azt érezte, meg sem érdemli, hogy inni kapjon. Nem érdemli meg, hogy ennyire könnyedén mindent megkapjon, amikor ő maga semmit sem tesz érte. Azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán még életben legyen…
– Logan, ne szórakozz már… – vált egyre komolyabbá a hangja, aztán még közelebb nyomta hozzá a poharat. – Gyerünk már! – ragadta meg elszántan a fia csuklóját, majd már nyomta volna hozzá, hogy igyon, de Logan ekkor agresszívan kilökte a kezéből a poharat, és hevesen felugrott:
– Nem kell a hülye vized, hát nem érted?! – csattant fel gyilkos szemmel, Joe pedig egy másodpercre döbbenten lemerevedett.
Halkan zihálva, teljesen elhagyva magát, a kőfalnak dőlt. A szája ismét be volt repedezve, és teljesen kiszáradt. Szörnyen érezte magát. Biztos volt benne, hogy már nem sokáig bírja, mikor ismét beszélni kezdett a képzeletében lévő szüleihez.
Ők voltak az egyetlenek, akik még tartották benne a lelket. Az egyedüliek, akik meghallgatták, akik figyeltek rá ezen a helyen.
– Azt, én azt, azt hiszem, hallucinálok – csukódott le a szeme, és majdnem eldőlt, de a falba kapaszkodva, próbált ülve maradni. – Én, látok ezt-azt, ami szerintem nem lehetséges, hogy itt legyen, és összevissza ver a szívem, mintha teljesen megbolondult volna – nyelt egyet nehézkesen, ám nyála már nem is volt, és a nyelve gusztustalanul a szájpadlásához tapadt. – Azt hiszem, három napja megint nem ittam. Vagy nem is tudom. Ki voltam dőlve egy pár órát… – tapogatta meg zavarodottan az arcát, miközben próbálta időrendbe tenni a történéseket, de nem igazán volt rá képes. – Nem tudom. Fogalmam sincs. Nem tudom. Nem volt már éjszaka nem is tudom mióta. És meleg van, nagyon meleg – lihegte megviselten. – És én szörnyen szomjas vagyok. Nagyon, nagyon… – bambult el egy másodpercre. – Azóta már háromszor voltak itt, és megvertek, de nem adtak vizet. Semmit, én nem tudom, aztán megint elájultam, és megint nappal van – akadt el teljesen összezavarodva, miközben már teljesen értelmetlenül beszélt összevissza. Ő maga sem értette, mi történik. Minden annyira zavarosnak és álomszerűnek hatott, már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán most magánál van-e.
– Mindegy – adta fel, hogy összerakja az igencsak szétesett képet. – Már mindegy, mert nagyon fáradt vagyok, és én… nekem… – csukódott le újra és újra a szeme. – Nekem most muszáj lefeküdnöm, aludnom kell – dőlt félájultan a földre, miközben önkéntelenül is, de összekuporodott. – Aludnom ke… – suttogta, és már át is csusszant az öntudatlanság túlsó partjára.”