Sziasztok!

Francesca H. Nielk vagyok és író. Legalábbis azt hiszem, hogy most már hivatalosan is nevezhetem magam így, hiszen a könyvesboltok polcain is ott van a Daniel című regényem. Ez az elsőnek megjelent könyvem, az eddig megírt jó pár másik művem közül.

Ez pedig a bemutatkozásom lenne. 😀
Igazából az egész ötlet, hogy hosszabban írnom kellene magamról, az a könyvbemutatómra való készülés közben ötlött az agyamba. Próbáltam röviden összeszedni a gondolataimat, hogy mit is kellene majd mondanom, és miközben írtam a dolgokat, rájöttem, hogy rengeteg mondanivalóm van. Olyannyira, hogy most végül itt vagyok és írok, remélem, ti pedig egyre többen és kíváncsian olvassátok majd.

Szóval ki is lennék én, és mit is mondhatnék magamról?

Jelenleg huszonkét éves vagyok és a legnagyobb szenvedélyem az írás. Pár évvel ezelőtt rá is jöttem, hogy tényleg ez az, amit mindennél jobban szeretnék csinálni. Írni, írni, írni, majd egy nap a könyveimből filmeket készíteni. Úgy, hogy minden egyes fázisban én magam is részt vegyek, hogy az összes könyvem tényleges mondanivalója megmaradjon annak, aminek szántam.
Tudom, elég nagy álomnak tűnik, de úgy vagyok vele, hogy azzal senkinek nem ártok, ha hiszek a céljaimban, ha pedig egy nap elérem őket, akkor remélhetőleg én leszek a világ egyik legboldogabb embere.

De mikor is kezdtem el írni?

Igazából fogalmam sincs, de már nagyon korán. Sőt, sokáig fel sem fogtam, hogy ez mi. Egy egész életet építettem fel a fejemben lévő személynek, és jobban ismertem az addig eltelt huszonhét évét, mint talán a saját akkori tizenegy-két évemet. Milliónyi órát töltöttem el azzal, hogy fejben éltem az ő cseppet sem tökéletes életét. Éjjelente, sőt, gyakran napközben is, gondolatban eljátszottam vele a jeleneteket, és mindenen keresztülvittem, amin csak egy embert keresztül lehet. Tényleg tökéletesen meg volt tervezve az összes boldogsága, szenvedése, betegsége, mindene. Aztán szépen lassan ezeket elkezdtem leírdogálni egy füzetbe, aminek a tartalmára azért ma már annyira nem vagyok büszke. 😀 Persze legbelül ez örök emlék lesz, amire ha visszagondolok, melegséggel önti el a szívem, még ha közben néha fogom is a fejem, hogy uramisten. 😀
Nyilván érezhető rajta, hogy ez valami olyan volt, amiről százszázalékosan tudtam, hogy senkinek nem akarom, hogy a kezébe akadjon, így hát tök mindegy volt, hogy mennyire valós, vagy valótlan egy benne lévő adott szituáció, mert nem az számított, csak az, hogy megkapjam tőle azt, amit az írástól kapok. Azt a leírhatatlan érzést, amitől teljesen bezsongok és szinte megbolondulok, de csakis a szó legnemesebb értelmében.
Na, de visszakanyarodva az eredeti témához, igazából tényleg nagyon sokáig fel sem fogtam, hogy mit is művelek ezzel az egész dologgal. Oké, nagyon jól elvoltam ezzel, hogy ilyeneket „játszottam”, meg mit tudom én, de soha nem gondoltam volna, hogy egy nap tényleg rájövök, hogy hoppá, talán író vagyok…
Aztán ez az egész valahogy kissé elcsendesedett. Már nem is nagyon írtam tovább. Persze, azért fejben sosem engedtem el a „nagy szereplőmet” (akinek rengeteget köszönhetek, mert még ha nem is valós személy, mégis ő az oka, hogy magamra találtam és az életcélomra).
Igazából mai napig ott van az agyamban az egész élete, amit annyira tökéletesen és aprólékosan felépítettem, de már nincs rám olyan nagy hatással. Mióta mindig másokról írok történeteket, valahogy ő már nem fontos nekem. Nincs rá többé szükségem, mert amit el akarok játszani, amit le akarok írni, azt megteszem az éppen adott könyvemben lévőekkel.

Volt-e, ami az írásra inspirált?

Igen, volt, méghozzá egyetlen egy könyv, amire tényleg azt mondhatom, hogy hatással volt rám és magára az írói karrierem elindulására is. Ez pedig nem más, mint a Danielle Steel Baleset című könyve.
Jó pár évvel ezelőtt, nyaralás közben olvastam ki, és teljesen belelkesültem tőle, hogy hű, akkor én most könyvet fogok írni. De úgy rendesen, nemcsak egy kis vacak füzetbe, hanem tényleg be egy gépbe. Mindez szép és jó volt, el is kezdtem és meg is írtam talán egy fejezetet, de aztán úgy, ahogy volt, az egész feledésbe merült. Évekig nem is tudtam róla, hogy én ezt a dokumentumot valaha is létrehoztam.
Na és itt jött a hatalmas áttörés, amikor a középiskola váltásomnak köszönhetően összeismerkedtem az újdonsült barátnőmmel, és valami hatalmas csoda folytán az eszünkbe ötlött, hogy de jó, te is és én is akarunk könyvet írni, hát rajta.
Szóval 2012-ben nekiálltunk és tanórák alatt, meg mindig, amikor csak tudtunk, folyton írtunk, és el is jutottunk oda, hogy érettségiig három történetet maradéktalanul befejeztünk. Mindenesetre én ezalatt az iskolában írósdi, „ezt tart életben és vesz rá, hogy reggelente egyáltalán felkeljek” folyamat alatt rájöttem, hogy semmi mást nem akarok, mint írónak lenni. Bár az egészségügy iránti szerelmem örökké megmarad (ami érezhető is az összes könyvemben), mégis az írás az, ami mindennél fontosabb helyet tölt be az életemben, és cseppet sem bánom, ha ezzel legyőz minden mást.
Szóval ez az egész belelkesülésem tizenegyedikes koromban olyan jól sikerült, hogy előkerült a régen elkezdett vázlat a gépben, és folytatni kezdtem, hogy na ez lesz életem legelső önálló könyve. Bár akkoriban nagyon kevés időm maradt az írásra a suli mellett, szóval nem volt könnyű. Mindenesetre a tanévvége felé kezdtem a könyvem végéhez közeledni, úgyhogy célommá vált, hogy a tizennyolcadik szülinapom előtt végezzek vele. Hogy elmondhassam saját magamnak, hogy kiskorúan is létrehoztam valami hatalmasat. Mondjuk ez sajnos nem sikerült, mert kicsivel később készültem el vele, de nem bánom, mert ezzel, hogy elkészült életem első regénye, elindult az egész folyamat, ami idevezetett, hogy ma itt ülhetek és kezembe foghatom a saját könyvemet.
Hogy leírhatom ezeket a sorokat.
Szóval így indult az egész írói létem, most pedig már csak az a célom, hogy tényleg minél több emberhez eljusson a híre a könyveimnek, és miközben írom az újabbnál újabbakat, jelenjenek meg az addig elkészültek. Egyre inkább kezd kikristályosodni előttem, hogy mi is a valódi célom az írással, hogy mit akarok átadni az embereknek. Hogy mit akarok megmutatni nekik, és milyen formában.

Azt hiszem, ez egy kicsit hosszúra sikerült, de ha eddig eljutottál, hogy most ezt a mondatot lásd, akkor csak volt annyira izgalmas, hogy eddig sikerült itt tartania.
Hamarosan jelentkezem újabb bejegyzésekkel, amiben már a Danielről és az ő keletkezéséről szeretnék  beszélni. Addig is, egy megosztást, esetleg egy kommentet megköszönnék.

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett, és nemsokára újra találkozunk!