Részlet az 1. fejezetből
“…– Mindenesetre, ha lesz még vizsgád, ha nem, mi akkor is elmegyünk ide – pillantott Kevin önelégülten a laptopra, könnyedén lezárva az előző témát. – Igaz? – nézett fel a mellette álló barátnőjére, Alexisre, majd az ölébe húzta a sötétbarna hajú lányt.
– Igaz – vigyorgott rá Alexis, és belemerülten simogatni kezdte a szerelme arcát, majd a laptopra nézett. – Hűű, de rémisztő… – gúnyolódott flegmán, majd egyre erőteljesebben rágta a szájában lévő rágógumit.
– Micsoda? – tápászkodott fel ezúttal már Jess is, Jason pedig csak megforgatva a szemét, felsóhajtott.
Ismét úszott a hancúrozása, hála a hülye legendáknak, amire amúgy bőven ráértek volna akkor, ha már azon a helyen vannak.
– Azt mondják, hogy közel harminc éve ez még egy rendes, működő szálloda volt, ám mára már nem más, mint egy kísértetjárta, elhagyatott hely, ahová, ha bemész, nem is jössz ki többé – magyarázta Kevin, bőven rájátszva a rémhistóriára.
– Beszarás… – nyögte be Jason unottan, majd hátrébb csúszott, és az ágytámlájának dőlt.
Kevin megcsóválva a fejét legyintett, majd tovább folytatta, hogy mindenkire ráhozza a frászt:
– Szóval, régen ez a hely még egy nagyon menő kis valami volt. A sok kis hangulatos szobájával, és a még annál is több kivénhedt, gazdag fószerral, aki odajárt „rosszalkodni” a szeretőjével. Elvégre a hülyék azt hitték, hogy a semmi közepén nem bukhatnak le az asszonycsalással – csóválta meg a fejét, undorral felnyögve. – Ám egy nap, hirtelen sötét felhők gyülekeztek…
– Jézus! – rázta ki a hideg Cindyt, majd ösztönösen összefonta teste előtt a karjait, és rémülettel meglebegtette a hosszú műszempilláit.
– Még nem is kezdtem el a történetet… – nézett hitetlenül a lányra Kevin.
Egyszerűen már az őrületbe kergette ez az üresfejű, szőke liba.
Elhinni sem akarta, hogy ennek tényleg semmi nincs a fejében. Bár ezen meg sem kellett volna lepődnie, hiszen mindenki számára nyilvánvalónak tűnt, hogy a lánynak talán a mellében lévő szilikonban volt a legtöbb tartalom…
Azt azonban viszont már végképp nem értette, hogy Tyson, hogy viseli ezt el.
Bár valahogy azért sejtette…
Elvégre Cindy tényleg az az igazi kirakatbaba volt, aki semmi másra nem jó, csupán arra, hogy dicsekvően mutogassák, hogy nekem ilyen is van. Tysontól meg úgysem várt senki többet. Bár nem is csoda, hiszen a fiú bőven hozzászokott már az ilyenféle luxushoz, meg ahhoz, hogy mindig van mit mutogatnia. Elvégre mindent megkapott, még azt is, amire nem is vágyott…
De hát mit lehetett tenni, ha egyszerűen apuci még a szeretetét is csupán csak azzal tudta kifejezni, hogy éjjel-nappal pénzelte a gyerekét. Azt viszont már senki nem akarta náluk észrevenni, hogy mindez a szeretet mennyire érdekes. Csak tömte és tömte a pénzt a zsebébe, miközben viszont képes volt bezáratni egy ilyen kollégiumba a fiát, ahol cseppet sem az ő társadalmi szintjének megfelelő személyek járkáltak. Attól bezzeg nem féltette a drága fiacskáját, hogy egyszer majd ebédnél lecsapják, hogy elvigyék a csilliárdokat érő karóráját. Ha kell, akár együtt az egész karjával…
– Na, de mondd már tovább… – rángatta meg Alexis nógatóan a barátja karját.
– Igenis! – vigyorodott el Kevin önelégülten, majd kihúzva magát, ismét minden színészi tehetségét beleadta a mesemondásba: – Szóval miután jöttek azok a nagyon, nagyon sötét felhők – szánta ezt már érezhető cukkolásként a berezelt Cindynek, de aztán visszairányította a figyelmét a többiekre: – Szóval egyszer csak ezt a nagyon idillikus helyt maga alá temette egy lavina.
– De akkor hogy megyünk mi oda, ha az egész be van temetve? – kérdezte Cindy bambán, Kevin arcán pedig látszott, hogy most képes lenne a saját fejét az asztalba verni, de nagyot sóhajtva, erőt vett magán, és inkább szóban válaszolt:
– Úgy, édesem, hogy az a hó azóta már kétmilliárdszor elolvadt.
– Ja… – felelte bugyuta felismeréssel a lány.
– Ja… – helyeselt kigúnyolva az előzőt. – Na de a lényeg, hogy ugyebár mindent betemetett… Majdnem mindenki meghalt, és aki túlélte, az is belehalt utána abba, hogy nem tudtak segítséget kérni, és ott maradtak a semmi közepén. Bár ez az a verzió, amit csak be akartak mesélni, hogy ne legyen a leendő látogatóknak ijesztő a dolog. Mert hát ugye újra akarták nyitni, de nem sikerült, hiszen érdekes módon, minden egyes ott dolgozó ember, aki rekonstruálta volna az épületet, rejtélyes módon eltűnt.
– „Eltűnt”? – ráncolta meg a homlokát Jason.
– Ja, nyomtalanul eltűntek, és azóta sem találta meg őket senki – helyeselt Kevin könnyedén.
– Akkor ezért lett olyan kísértethely?
– Így is fogalmazhatunk, de az igazság az, hogy nagyon is tudják, hogy hová lettek azok az emberek. Csak éppen soha nem akarták bevallani a dolgot.
– Miért, hová lettek? – nyelt egy nagyot ezúttal már Jess is, miközben kirázta a hideg.
– A mendemondák szerint akkor, ott, a lavina úgy betemette a helyet, hogy az épület alatti pincében ragadtak a bent lévő emberek. Tudjátok, a gondnokok meg a személyzet…
– Ja – helyeselt Jason könnyedén.
– Na, és senki nem találta meg őket. Már jöttek, és kimenekítették a sérülteket meg mindenkit, ám soha nem találták meg a lejáratot, ami pincéhez vezetett, elvégre a hó alatt volt. A bent ragadt emberek pedig hiába is ordítoztak, kiáltottak segítségért, a kutya nem hallotta őket. A többiek meg egyszerűen elmentek, hátrahagyva a szerencsétleneket.
– Édes istenem! – sóhajtott fel Jess, elvégre még belegondolni is borzalmas volt.
– Na igen, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy szépen lassan kezdtek éhezni – folytatta a fiatal fiú. – Eleinte megették az ott lévő bogarakat meg patkányokat, de aztán szépen lassan rá kellett jönniük, hogy elviszi őket az éhhalál, és ők semmit nem tehetnek. Mindegyikük egyesével kezdett becsavarodni, és ugye eluralkodott a pánik, de nem volt mit tenni. Örökre ott ragadtak… – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, majd sejtelmesen folytatni kezdte: – Ám volt ott az a fiú. A személyzet legfiatalabb tagja, egy alig húsz éves gondnok, aki még csak akkor került oda. Szépen lassan ő is kezdte elfogadni a tényt, hogy ennyi, ilyen fiatalon itt a vég, de aztán állítólag megakadt a szeme az ott lévő baltán… Órákon át bámulta, miközben rájött, hogy ha túl akarja élni, akkor muszáj megtennie…
– És ekkor kivágta az ajtót vele, és megmenekültek, nem? – mosolyodott el Jess feszülten, bízva abban, hogy happy enddel végződik a sztori, és nem kell tovább hallgatnia ezt a szörnyűséget, de Kevin hamar kiábrándította:
– Hát nem – vonta meg a vállát lendületesen –, hanem fogta magát és lemészárolt mindenkit, aki csak ott volt. Senkit nem hagyott életben, hiszen tudta, hogy ha egy embert megöl, akkor mindegyiket meg kell ölnie, különben levadásszák őt a többiek.
– Na jó, ezt most hagyd abba! – tárta szét Jess a kezét tiltakozóan, aztán összemosolygott Alexisszel, Kevin pedig ekkor kuncogva folytatta a történetet:
– Szóval mindenkit kibelezett. A vérüket itta és a húsukat ette napokig, aztán sikerült kiszabadulnia a pincéből, és a tetemeket a hóban tartósította. Hónapokig bent élt egymagában a szállodában, miközben szépen aprólékosan beosztotta a hullákat…
– És mi lett? – kérdezte Steve idegesen, miközben szerencsétlenül tördelni kezdte az ökölbe szorított kezét.
– Hát, elfogytak a hullák, és éhen halt – vigyorodott el Kevin kiábrándítóan.
– Aha, persze… – fújtatott Jason gúnyosan. – És mondd azt, hogy még azóta is ott kísért, és embereket eszik.
– Hát, igazából, ja – ismerte el könnyedén. – Ettől is lett az hely kísértetjárta.
– Aha, és nagyokoskám azt még elmondanád, hogy ha ez így van, akkor ki mesélte el, hogy mi történt vele? – emelte meg Jason önelégülten az állát, hiszen tudta, hogy most sikerült csőbe húznia a barátját, aztán finoman cirógatni kezdte Jess hátát.
– Igazából erre is van elmélet – jelentette ki Kevin játszi könnyedséggel. – Azt mondják, hogy nagyon rossz állapotban, de megtalálták végül ezt a gyereket, és kórházba vitték. Aztán a pszichiátrián elmesélte a történetét. Elvileg teljesen meg volt bolondulva, és agyon volt gyógyszerezve, ám egy nap, amikor az esti adagot vitték neki az ápolók, nem volt az ágyában. És mai napig senki nem találta meg. Azt mondják, hogy visszament arra a helyre, és nagyon is él. Azóta is ott van, és emberi húson él. Azt mondják, hogy a sok hülye tinédzsert, az olyanokat, mint mi – mutatott végig magukon –, akik odamennek játszani a hellyel, azokat levadássza. Ugyanazzal a baltával… – állt meg ismét egy kis hatásszünetre. – Szépen elraktározza őket, beossza a szerveiket meg a húsukat, ameddig fel nem bukkan a következő csapat – terült végül el hatalmas vigyor az arcán.
– Hülye vagy, és te oda akarsz vinni minket? – nyávogott fel Cindy lekezelően. – Hát, nem elég volt nekünk már a sok izzasztó vizsga? Nekem már ott volt, hogy az életemért kellett küzdenem, most meg kikapcsolódásként meneküljek a baltás gyilkos elől? – dobta hátra a platinaszőke haját.
– Édesem, ez az egész sztori közel harminc éves – pillantott rá Kevin gyilkos szemmel. – Szerinted az a fószer harminc évet túlél élelem nélkül a semmi közepén?
– Te magad mondtad még az elején, hogy lehet, hogy már kísértet – kérte ki magának. – Akkor meg tökmindegy, hány év telt el – magyarázta dacosan, a többiek meg könnyedén, ki diszkrétebben, ki látványosabb, kinevette.
– Na, ha meg tényleg kísértet, akkor végképp nem kell félned, hiszen akkor már nem éhes – röhögött fel Kevin hangosan.
– Haha – pillantott rá Cindy sértetten, de ekkor Kevin arcáról lefagyott a vigyor:
– Na látod, ezt a sok szart pont azért találják ki, hogy az olyan rinyálós picsák, mint te, benyalják – köpte ki undorral, miközben már érezhető volt rajta, hogy mindjárt nekiugrik, és letépi a fejét.
– Kevin! – mozdult meg végre valahára az eddig az ablakpárkánynak támaszkodott Tyson is, kissé erőteljesen. – Kussolj!”…