Részlet a 16. fejezetből
“Logan a laptopot nézegette, de nem igazán tudott mit kezdeni vele. Már egyszerűen nem volt számára semmire jó. Beszélgetni nem tudott, és nem is akart volna senkivel, és még véletlenül sem szeretett volna belebotlani a régi önmagára emlékeztető dolgokba. Nem, hiszen az túl fájdalmas lett volna számára.
– Bejöhetek? – zökkentette ki a nyitódó ajtó, amire ő kérdőn hátrapillantott, és így már tudta, hogy Travis volt, aki bekukucskált hozzá.
– Ja, persze – felelte halkan, majd visszafordult a laptopjához.
– Még mindig mérges vagy rám? – kérdezte erőtlenül.
– Travis – fordult meg ekkor szenvedő arccal. – Én nem voltam rád mérges. Vagy ha igen, az is csak az önmagam iránt érzett gyűlölet kivetülése lehetett… – ismerte el csendesen. – Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam veled.
– Ugyan már – legyintett egyet könnyedén. – Nekem nem lett volna szabad erőszakoskodnom.
– Nem, Travis, én egész éjszaka nem aludtam, mert azon gondolkoztam, amit nekem mondtál – pillantott le a kezére, amit ez idáig feszülten tördelt. – Lehet, hogy tényleg nem ártana emberek közé mennem. Hátha segítene egy kicsit, ha látnám, hogy nem csak én vagyok ilyen nyomorult.
– Logan, ne beszélj már zöldségeket, nem vagy te nyomorult.
– Dehogynem – vágott be egy rosszalló grimaszt. – De hát most már ez van, ezt kell szeretni, vagy legalább elfogadni, ha már voltam olyan szerencsétlen, hogy túléltem, amit nem kellett volna – kezdett újra önsajnálatba.
– Logan – próbálta volna leállítni a fiú önszapulását, de az ekkor magától is abbahagyta, és a lényegre tért:
– És hogy lehet odamenni? – pillantott fel idegesen. – Lehet olyat is, hogy nem szólok egy szót sem, csak beülök közéjük?
– Nyilván nem fognak kényszeríteni semmire – lépett mellé Travis óvatosan, hiszen nem akarta ismét elriasztani a fiút, amikor az már végre kezdett volna belemenni a dologba. – Maximum csak bemutatkozol…
–… és elmondom, hogy mi történt velem – fejezte be a férfi helyett a mondatot, miközben újra gyászossá vált a hangulata, és rájött, hogy mindez cseppet sem egyszerű. Tényleg soha nem lesz már esélye rendes életre.
– Logan…
– Nem, valószínűleg muszáj valami okot adni arra, hogy miért megyek oda – nézett fel keményen a férfira.
– Igen, de nem kell ezt nyilvánosan – kezdett bele Travis finoman, majd viszont kissé szégyenkezve lehajtotta a fejét, és végtelenül bizonytalanul folytatta, hiszen talán hatalmas bűnt követett el. – Meg hát én már mondtam is nekik, hogy mi van – pillantott fel félénken a fiú reakcióját fürkészve, aki ezúttal viszont, nemhogy neki nem ugrott, ahogy azt ebben a percben várta volna, de még csak meg sem rezzent. – Ne haragudj, én csak…
– Nem, nem számít – rázta meg a fejét letargikusan, ám a tekintetét újra nem volt képes felemelni. – Elvégre nem hiszem, hogy lenne még valaki a városban, aki ne hallott volna az eltűnésemről – nézett a férfira nedvessé vált tekintettel. – Vagy a megtalálásomról… – kezdte fájdalmasan a fejét csóválni, elvégre már ő maga is megtalálta a róla szóló híreket, amik hol igazak voltak, hol nem, de bármelyik verzióra is bukkant, az szörnyű volt. – Honnan tudják az emberek, hogy hol voltam és hogy miért vittek el? – nézett fel meggyötörten, miközben ekkor már Travis szíve is majd’ megszakadt. – És honnan tudják, hogy milyen állapotban és hogy találtak meg? A kórház nem is adhatta volna ki, nem igaz? – mosolyodott el reszkető ajkakkal, aztán ismét lenézett az ölére. – Biztos vagyok benne, hogy a fél világ rajtam röhög…
– Logan – guggolt elé törődően. – Már miért röhögne rajtad bárki is?
– Mert undorítóan szánalmas vagyok – folyt le a könnye, de durván letörölte.
– Logan – ragadta meg finoman a térdét, de a fiú még mindig képtelen lett volna rá felnézni:
– Bárcsak halott lehetnék…
– Hé… – szenvedett szívfájdalommal. Pokolian segíteni akart volna rajta, de tudta, bármit is mond vagy tesz, az nem lehet ehhez elég.
– Annyira szégyellem magam – ejtette ki erőtlenül a szavakat.
– Logan, nincs miért szégyenkezned – garantálta komolyan.
– Már hogy ne lenne? – pillantott rá keményen. – Meztelenül és… – akadt el menten, hiszen képtelen lett volna kimondani a folytatást, majd inkább másképp is folytatta: –, és tiszta dzsuvásan, megverve, találtak rám az utcán – fakadt sírva keserűen, és ezúttal már leplezni sem próbálta a gyengeségét. Nem tehetett róla, de szörnyen szégyellte magát, és mindazt, amit vele műveltek azok a vadállatok.
– Logan, te nem tehetsz róla…
– És aztán a saját ágyamba húgyoztam – zokogott fel keservesen, miközben eltakarta az arcát, és ebben a percben tényleg úgy megvetette saját magát, hogy még a halál is könnyebb lett volna, mint túlélni azt, ami most benne tombolt. – A saját szüleimnek kellett tisztába tenniük, mert arra nem voltam képes, hogy megmozduljak. Hát, hogy a francba ne szégyellném magam?! – üvöltötte szívfájdalommal a férfinak.
– Logan, Logan! – kapta el hevesen a fiú vállát, hogy álljon le, de ez semmit nem segített:
– És most sem vagyok jobb – nézett fel öngyűlölettel. – Itthon vagyok, több mint négy hónapja, de a szobából nem merek egyedül kimenni, és nem tudok rendesen enni. É-é-és úgy nézek ki, mint valami szánalmas roncshalmaz – tépte meg durván a pólóját. – Az egész testem gusztustalan, és hányingerem van, ha csak magamra gondolok. Egyszerűen képes lennék kárt tenni magamban, mert azt érzem, hogy büntetést érdemlek, amiért ennyire szar vagyok…
Travis ekkor gondterhelten megragadva a saját arcát, felállt, miközben a fejét csóválva bámulta a fiúból áradó önutálatot. Bár pontosan megértette, hogy miért érzi ezt, mégis szörnyen igazságtalannak tűnt számára. Nem neki kellett volna most ezeket éreznie, hanem azoknak, akik ezt tették vele…”