1. fejezet második fele
“Dustin kedvtelenül becsapta az öltözőszekrény ajtaját, hatalmas hangzavart verve az üres térben, aztán a raktár felé indult, ahol lassan már egy hónapja dolgozott.
Igazából rühellte ezt az egész helyet, de szüksége volt a pénzre, és kellett is neki valami, ami lefoglalja az agyát.
Persze az egész napos pakolás nem volt a legjobb módszer, hogy megléphessen a lelkiismerete elől. Főleg, amikor éjszakai műszakban kellett helytállnia. Ilyenkor mindig hatalmas csend vette körül, és ez megőrjítette, de legalább a nappalos műszakokat élvezte. Olyankor jóval többen voltak, és gondolkodni sem nem maradt ideje.
– Szia – lépett be a raktárba, és a munkatársára mosolygott.
– Szia – fordult hátra a fiatal lány. – Már azt hittem, nem is jössz.
– Nem, dehogyis, csak Jake… – hallgatott el rögvest, amint rájött, hogy miket is beszél.
– Ó, istenem. Rosszabbul lett? – kérdezte Janet őszinte aggódással, miközben ösztönösen közelebb lépett a fiúhoz.
– Jaj, nem! – kapott Dustin zavarában a fejéhez. – Össze-vissza beszélek, ne is figyelj rám – legyintett elvörösödve, miközben el is fordult egy pillanatra. Legszívesebben most önszidalmazóan a mellette lévő vasállványba verte volna a fejét, hogy hogy lehet ennyire sötét, hogy nekiáll ilyeneket beszélni, amikor már amúgy is mindenki elmebajosnak tartja. Bár nem is csoda, hiszen mindig sikerül bizonyítania, hogy igencsak nagy gondok vannak az agyával. Vagy legalábbis kívülről nézve ez tűnt az egyedüli racionális magyarázatnak, és még okolni sem tudta a többieket, hiszen a helyükben ő is hülyének nézne egy magafajta embert. Csak hát így átélni a szituációt azért egészen más volt. Lassan már ő maga sem volt benne biztos, hogy mi a valóság és mi az, ami a képzeletében van csupán. Habár azért elég nyilvánvalónak tűnt számára, hogy nem csak bekattant. Mondjuk biztos az összes őrült is azt hiszi magáról, hogy ő az egyedüli, aki nem bolond és a többi emberrel van a gond…
– Hé, minden oké? – zökkentette ki Janet a fiút igazi törődéssel megragadva a karját, amitől Dustin menten visszatért a jelenbe:
– Persze, persze… Csak fáradt vagyok – vágta rá zavarodottan, miközben hevesen bólogatott. – Tényleg. Semmi baj – garantálta csendesen, szinte már saját magának szánva az egészet.
– Jól van… – simogatta meg gyorsan a fiú vállát, aztán áttért a saját mondandójára: – Nekem viszont mennem kell, úgyhogy ne haragudj. Most szólt a bébiszitter, hogy nem tud tovább maradni. Muszáj hazamennem Zoéhoz – magyarázta gondterhelten.
– Oké, persze, menj csak nyugodtan, elleszek én itt egyedül. Úgyis mindjárt jön Andy is, meg… – hallgatott el egy feszült sóhajjal, majd megdörzsölte a tenyerét, hogy kissé összeszedje magát, hiszen az elmúlt percekben igencsak szétesett. – Tényleg, menj csak nyugodtan – mosolyodott el kedvesen.
– Hát, igazából ő sem jön, mert lebetegedett – mondta a lány félénken.
– Ez komoly? – nézett rá Dustin teljesen letaglózva. – Most komolyan egyedül kell töltenem az egész éjszakát? – kérdezte majdhogynem már aggodalmasan, pedig egyáltalán nem akarta, hogy látszódjon rajta a kétségbeesés.
– Ne haragudj…
– Dehogyis – sóhajtott végül egy nagyot. – Nem a te hibád.
– Amúgy sem leszel egyedül. Itt a sok patkány – nevetett fel Janet gúnyosan.
– Áh, köszi a biztatást – mosolyodott el feszülten. – A legjobb társaság.
– Hát nem? – ironizált a lány jókedvűen, de aztán elkomolyodott az arca. – Most viszont tényleg megyek – jelentette ki sietősen, majd jóformán már ott sem volt.
Na remek, fordult meg Dustin, amint a lány teljesen eltűnt, majd felkapta a földön lévő nehéz dobozt. Kedvtelenül elindult vele a sorok közt, amikor valami zörejt hallott a háta mögül.
– Janet? – fordult hátra kérdőn, de semmit nem látott. Lerakta a dobozt, majd lassan elindult a hang irányába:
– Hahó? Van itt valaki? – kérdezte feszülten, majd abban a pillanatban váratlanul minden fény kialudt. – Remek… – szitkozódott magában, miközben tovább tapogatózott a sötétben. – Utálom ezt a helyet, de tényleg – sóhajtott egy hatalmasat, viszont abban a pillanatban visszajött az áram. – Na jó, lehet, annyira nem is utálom ezt a helyet – ismerte el egy enyhe mosollyal, ám ekkor egy fagyos kezet érzett a hátán, amitől csaknem a szíve is megállt.
– Meglepetés! – ragadta meg Jake önelégülten a bátyja vállát, aki ijedtében majd’ egy métert hátrébb ugrott.
– Anyám! – fordult meg a szívéhez kapva, miközben gyilkos szemmel a röhögő öccsére nézett. – Meg akarsz ölni, vagy mi a franc?! Majdnem megállt a szívem – lökte meg testvérét ingerülten, és még mindig teljes erejével azon volt, hogy újra normálisan levegőt kapjon.
– Látnod kellett volna fejed – szórakozott rajta tovább Jake önelégülten.
– Megmondtam, hogy maradj otthon, nem igaz?! – támadt rá durván a testvérére, hiszen ő egyáltalán nem találta viccesnek a helyzetet. – Nem igaz, hogy ennyit nem vagy képes megtenni.
– De unatkoztam – nyűglődött Jake gyermeki ártatlansággal.
– Akkor jó lenne, ha unalmadban nem engem próbálnál kinyírni – köpte ki Dustin még mindig felháborodva, majd megfordult, hogy otthagyja a testvérét, de Jake nem engedte:
– Jaj, már! – szaladt utána. – Olyan ünneprontó vagy.
– Sajnálom, de tudod, én nemcsak ugrálok ide-oda egész nap és másokat idegesítek – torpant meg ingerülten, és lendületesen hátrafordult. – Dolgozni próbálok, és ez úgy nem megy, ha egy percre sem akadsz le rólam. Ki fognak rúgni!
– Nyugi már. Csak lélegezz mélyeket… – nyugtatgatta hanyagul a bátyját, miközben játékosan a mellkasát simogatta.
– Tudod mit? – kapta fel Dustin a vizet végképp, és kihátrált a testvére tenyere alól. – Neked kellene már végre lélegezned, mert én ezt már nem bírom tovább! – tört ki belőle váratlanul, majd gyászosan lehajtotta a fejét. – És anyu sem… – halkult el összetörve.
– Nem tehetek róla, bátyókám – paskolta meg kedvtelenül a testvére vállát. – Nem én akarom, hogy így legyen. Nem tehetek róla, hogy te szerencsésebb vagy, mint én voltam.
– Szerinted szerencsés vagyok? – pillantott fel Dustin fájdalomtól ragyogó szemmel.
– Téged legalább észrevesznek az emberek, én viszont csak itt kóválygok, mint egy árnyék, egy délibáb… – legyintett kedvtelenül.
– Ha az lennél, akkor nem beszélnél ennyit – gúnyoldott a fiú hatalmas szomorúsággal a hangjában.
– Dustin – ragadta meg bátyja kezét, miközben mélyen a szemébe nézett. – Én nem haragszom…
– Én viszont igen – hajtotta le a fejét szégyenkezően.
– Hé – kapta el a testvére állát, hogy rákényszerítse, hogy ránézzen. – Nehogy itt sírni kezdj nekem. Úgy nézek én ki, mint aki téged okol? Sőt, nemcsak téged, de senkit nem okolok azért, ami történt… Tudod mit? – ragadta meg Dustin vállát biztatóan. – Segítek pakolni, aztán megiszunk egy sört, miközben a kanapén elterülve motorversenyt nézünk – ajánlotta fel kedvesen, ám bátyja erre elfojtottan felzokogva a szája elé kapta a kezét, és önkéntelenül a földre lerogyott. – Ne már, tesó – vágott Jake fájdalmas grimaszt. – Most meg mi van? – guggolt le mellé.
– Miért csinálod ezt? – nézett fel rá szenvedve. – Miért célozgatsz, miért emlékeztetsz folyton arra, hm? – nyöszörögte alig érthetően, miközben hitetlenül a fejét csóválta.
– De hisz’ mindig is ez volt a kedvenc időtöltésünk – simította végig a hüvelykujjával úgy a testvére arcát, hogy azzal letörölje a rajta lévő nedvességet.
– Volt… – nyögte ki keményen. – Egészen, míg meg nem öltelek vele… – pillantott fel az öccsére.
– De hiszen még élek – felelte a fiatalabb fiú egy kedves mosollyal.
– Igen, de mégis meddig? – nézett rá kétségbeesetten, immár idegesen a saját ujját rágcsálva.
– Ameddig kitartasz mellettem – rogyott a sarkára elcsendesedve. – Amíg hiszel bennem. Na, gyere ide – húzta magához erőteljesen a bátyját, majd teljes erejével szorítva ringatózni kezdett vele.”
Remélem, tetszett! 🙂