A teljes második fejezet!
“Pár órával később Dustin hullafáradtan dőlt be ágyba. Anélkül, hogy legalább arra vette volna a fáradságot, hogy koszos cipőjét levegye a lábáról, már aludt is. Pokolin kifárasztotta az elmúlt néhány óra, de nem csak az. Hetek, sőt, hónapok óta alig volt képes arra, hogy rendesen ki tudja magát pihenni. Mind testileg, mind mentálisan abszolúte padlón volt, de ezt próbálta teljes erejével leplezni. Nem akarta, hogy újra mindenki vele foglalkozzon. Hogy újra körbeugrálják, mintha csak valami törékeny tárgy volna. Mintha attól kellene féltenie az egész emberiségnek, hogy összeroppan a súly alatt. Hogy elveszít mindent, ami belőle maradt. Hogy nem lesz egyéb, mint egy idegroncs, akit már senki sem szed ki a gödörből, amibe nemrég belezuhant.
– Jaj, bátyó, mennyi baj van veled – sétált oda Jake a testvéréhez, miközben a fejét csóválta. Finoman lehúzta bátyja lábáról a cipőt, majd óvatosan betakarta, aztán leült mellé a fotelra. Percekig fészkelődött, míg megtalálta a számára kényelmes pozíciót, majd órák hosszat nézte az alvó fiút, mígnem Dustin ébredezni kezdett a redőny rései között beszűrődő erős fényre.
Halkan felnyöszörgött, majd megdörzsölte fáradt szemét, és lassan kinyitotta. A tekintete szinte azonnal az őt bámuló fiún akadt, majd nagyot sóhajtott, aztán megszólalt:
– Megtennéd, hogy nem bámulsz, miközben alszom? – ölelte át a párnáját nyögdécselve, és egy másodperce visszahunyta a szemét.
– Jaj, mióta vagy ilyen szégyenlős? – vigyorodott el Jake.
– Mióta egy perc nyugtom sincs egyedül – ült fel Dustin, majd lassan megnyújtózkodott. Kikelt az ágyból, aztán bement a fürdőbe. Megnyitotta a zuhanyt, és élvezte, ahogy a meleg víz mossa a bőrét, eltűntetve vele a bűntudat egy aprócska részét. Még ha pusztán egy kis időre is, de ez felszabadította.
Percekig csak állt ott mozdulatlanul, majd bármennyire is szeretett volna így maradni, erőt vett magán és elzárta a csapot.
Kilépett a zuhany alól, és magára tekerte a törölközőt. Lenézett a lábszárán éktelenkedő, alighanem húszcentis hegre, aminek látványa valamiért most jóformán teljesen magába szippantotta. Mintha újra visszakerült volna a pillanathoz, amikor megszerezte. Mintha újra érezte volna a fájdalmat a testében, a lelkében.
– Nem semmi… – szólalt meg mögüle Jake.
– A francba – sóhajtott Dustin ismét ijedten. – Muszáj ezt csinálnod? Muszáj így megjelenned állandóan? – zsörtölődött megállás nélkül, de Jake nem is foglalkozott ezzel:
– Még mindig fáj, mi? – nézett le ráncolt szemöldökkel a testvére lábára.
– Vannak dolgok, amik sokkal jobban fájnak – felelte keményen, miközben mereven belebámult a szemben lévő tükörbe, és a haját kezdte igazgatni.
– Meg kellene végre bocsátod magadnak, nem gondolod? – lépett közelebb érzelmesen.
– De nem megy! – vágta rá hevesen, miközben a csap szélére csapott egyet a tenyerével, de aztán fékezte az indulatait, amennyire csak képes volt.
Nagyot sóhajtott, majd már készen állt volna faképnél hagyni az öccsét, de Jake nem hagyta annyiban. Ment utána, akár egy kiskutya:
– Dus… Dustin… Dusty… – nyüszítette gyerekesen.
– Mi van?! – fordult hátra a fiú ingerülten, amire már Jake is elkomolyodott:
– Meddig akarod még ezt csinálni? – ragadta meg két kézzel a fiú vállát. – Ami történt, az megtörtént – jelentette ki tárgyilagosan.
– Tudom – suttogta Dustin lehajtott fejjel.
– Dehogy tudod – csóválta meg a fejét hanyagul. – Majd’ fél éve ugyanaz a nóta. Lehet, egyszerűbb lenne nélkülem – állapította meg könnyedén, miközben elengedte a bátyját és hátrébb lépett.
– Hogy mondhatod ezt? – szenvedett megviselten.
– Miért, nincs igazam? Ha már akkor eltűnök, rég túltetted volna magad ezen az egészen.
– Ez nem igaz! – állította magabiztosan, amikor halk kopogás hallatszódott félbeszakítva őket.
Szinte elfelejtve azt, amiről eddig beszéltek – vagy inkább már vitatkoztak – mindketten a hang irányába fordultak.
– Biztos anyu az – szólalt meg Jake, miközben elcsendesedve megvakarta a fejét.
– Ja, jött, hogy bevigyen a kórházba – reagálta Dustin egy hatalmas sóhajjal, majd az ajtó felé indult, de még mielőtt kinyitotta volna azt, hátranézett a testvérére. – Megkérhetnélek, hogy bemenj a szobába és ott is maradj? Tudod, hogy megbolondulok, ha nem tudok…
– Persze – vágta rá Jake már azelőtt, hogy akár a fiú befejezhette volna a mondatot. – Isten ments, hogy zavarjalak – gúnyolódott kissé sértett hangsúllyal.
Dustin gondterhelten hatalmasat sóhajtott, de nem fejezte ki a nemtetszését, inkább ment, és szó nélkül kinyitotta az ajtót.
– Szia, anyu – nézett erőtlen mosollyal az előtte álló anyjára.
– Szia, édesem – ölelte át a nő finoman.
– Bejössz? – ajánlotta fel neki Dustin, miközben még inkább kitárta előtte az ajtót.
– Nem, nem… – rázta meg az anya bizonytalanul a fejét, miközben a kezét tördelve feszülten azért benézett. – Inkább menjünk be a kórházba, jó? – kérdezte kissé ingatag hangon. – Már nagyon szeretnék ott lenni.
– Persze… – felelte pokolian kényelmetlenül érezve magát. – Csak egy másodperc, felveszek valamit – nézett végig magán, igazából most jött rá, hogy egy szál törölközőben nyitott ajtót. – Addig tényleg gyere már be és ülj le! – lépett hátrább, miközben csalogatóan intett a fejével.
A nő félénken belépett, majd leült az aprócska konyhaasztalhoz, ameddig Dustin bement a másik szobába felöltözni.
Sosem szeretett ide bejönni. Több okból is: egyrészt nem tetszett neki, hogy a fiú képes volt egy ilyen helyre költözni, ahol szinte minden egy szobába van zsúfolva. Rosszabb volt, mint egy hajléktalanszálló. Elvégre ki az, akinek az előszobája a konyhája, a nappalija és még a hálószobája is egyben, másrészt viszont erről a helyről mindig a másik fia jutott az eszébe és az, ami történt vele. Ami történt velük… Aminek az életben először sikerült megtörnie a hatalmas ikerköteléket. Bár lelke mélyén sokkal inkább félt attól, hogy ez pont, hogy fordítva volt. Most pedig Dustin azért szenved minden eddiginél erőteljesebben, mert ez az egész rettenetet csak még szorosabbá fűzte a kettőjük közt lévő amúgy is elválaszthatatlan kötelékét.
– Bemegyek a kórházba – nézett Dustin az ágyon ülő öccsére, amint belépett a szobába. – Te maradj itt, és ne csinálj semmi bajt – nyúlt a szekrényéhez és matatni kezdett benne.
– Igenis apuci – felelte Jake gúnyosan, miközben felállt az ágyról, és a fiúhoz lépett. – Ezt keresed? – nyújtotta felé a sötétkék pólót.
– Igen, ezt – vette el, és már öltözött is tovább.
– Majd azért puszild meg anyut az én nevemben is, jó? Mondd neki, hogy azt üzenem: szeretem… – suttogta gúnyos érzelgősséggel.
– Persze, valószínű, hogy majd pont a te üzeneteidet adom át – nézett rá enyhe felháborodással, majd a nadrágját is felhúzta, vagyis inkább idegesen rángatta.
– Most miért? – kérdezte önelégülten mosolyogva.
– Na vajon? – fordult hátra immár higgadtabban. – Na jó, figyelj! – kapta el az öccse vállát komolyan. – Most megyek, de te maradj itt! – lökdöste hátrafelé egészen, amíg az ágyba nem ütközött a fiú lába. – Ezúttal komolyan – ültette le.
– Persze, persze – helyeselt lerázóan.
– Nem, Jake! – rázta meg a fejét keményen. – Tényleg itt maradsz! Komolyan mondom – nyomatékosította, bár inkább úgy hangzott már, mintha kutyát idomítana.
– Én is, na, menj már! – lökte meg kissé a bátyját.
– Ajánlom is – válaszolta elszántan, majd otthagyta. – Kész vagyok – állt meg az anyja mellett, aki mereven őt bámulta. – Mi az? Esküszöm, megijesztesz – lépett közelebb félénken, és már attól félt, hogy valami baj történt.
– Kivel beszéltél? – tápászkodott fel a nő ingatagul, és még az ajka is reszketni kezdett, Dustint viszont hirtelen zavarában elöntötte a forróság:
– Én? – kérdezte bizonytalanul, miközben vörösödő arccal lenézett a padlóra, és már bánta, hogy odabent megszólalt. Már megint sikerült maga alatt vágnia a fát. Ráadásul fogalma sem volt, hogy ezúttal, hogyan is mentse majd ki magát.
– Dustin, kicsim – lépett oda hozzá az anyja és törődően megsimította az arcát. – Ugye nem kezded ezt az egészet elölről? – kérdezte aggodalmasan, miközben kétségbeesetten bámulta.
– Jaj, anyu, hagyj már békén – rázta le magáról zavarodottan a nő kezét és idegesen arrébb állt. – Nem beszéltem senkivel, csak nem találtam a felsőmet, és… – akadt el hatalmas levegő után kapva. – Most tényleg muszáj ezt? – pillantott rá feszülten, miközben egyre inkább kezdte magát rosszul érezni valami olyanért, ami nem is követett el. Vagy legalábbis elméletileg, hiszen gyakorlatilag megtette…
– Dustin – próbálkozott tovább a nő, miközben tisztán látszott rajta, hogy kezd úgy viselkedni a fiával, mintha az pszichiátriai ellátásra szorulna, de közben mégis együttérzően támogatja, óvni akarja, mintha egy kisbaba volna.
– Nem, anyu, nem! – állította le hevesen a nőt, még mielőtt az ismét belekezdhetett volna. – Inkább menjünk – tárta ki az ajtót hevesen, miközben alig várta, hogy végre elfelejthessék ezt az egészet. Sőt, talán inkább már azt várta, hogy letudja ezt az egész „kötelező kínzást”, és végre ismét egyedül lehessen.
Tudta nagyon jól, hogy nem sokáig fogja ez a gyenge kérés az anyja buzgóságát csillapítani, hogy legyen olyan kedves őt békén hagyni. Persze nem haragudhatott rá ezért. Elvégre neki is szörnyen nehéz volt ez a helyzet, de akkor is, miért nem hagyhatja őt már végre mindenki békén?
Lassacskán kezdett ott tartani, hogy még annak is jobban örült volna, ha meghalna. Ha egy istenverte koporsóban feküdne, akkor most minden sokkal egyszerűbb lenne…
Gyorsan megrázta a fejét, hogy kizökkenjen a kiábrándító monológjából, ami a fejében zajlódott, majd beült a sofőrülésre és beindította a motort.
A nő továbbra is kínos pillantásokat vetett a fiára. Nyilvánvaló aggodalom volt a tekintetében, és semmi egyébre nem tudott koncentrálni, mint arra, hogy ez az egész rémálom nem kezdődhet elölről. Nem kezdheti a fia megint ezt az egészet, mert ezúttal már tényleg megszakad érte a szíve.
Dustin próbálván figyelmen kívül hagyni ezt a kellemetlen helyzetet, elindult a kórházhoz, és egész úton egy szót sem szólt, oda pillantani pedig végképpen esze ágában sem volt, hiszen pontosan tudta, ha csak egyszer félszemmel is ránéz az anyjára, akkor nincs menekvés, a helyzet végelegesen magába rántja.
Egészen, amikor már a parkolóba is megérkeztek, szintén néma csend következett, majd mielőtt az anyjának egyáltalán esélye lett volna kinyitni a száját, ő már ki is ugrott a kocsiból, és sietősen elindult kórházhoz.
Hosszú másodpercekig szó nélkül sétáltak egymás mellett a rideg, csempével burkolt folyosón, ám ezúttal már kedvük sem lett volna a beszélgetéshez, még ha az nem is az előző kínos témához tartozott volna.
Szinte már megszokásból vették a kanyarokat, amiket az elmúlt néhány hónap kitörölhetetlenül a tudatukba vésett, mígnem végül megérkeztek a 330-as kórterem elé, amit már annyira ismertek…
Kínzó hosszú pillanatokig mozdulatlanul álltak az üvegablak előtt, amikor végül Dustin az anyja felé fordult, és erőt adóan megszorította a vállát:
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden.
– Persze, csak még mindig nehéz… – hajtotta le erőtlenül a fejét, miközben könnyek gyűltek a szemébe, de próbált erős maradni, hiszen tudta, hogy Dustinnak most duplán szüksége lehet a támogatására.
– Tudom. Nagyon jól tudom – felelte halkan, és már őt is a saját fájdalma fojtogatta. – Jól van, gyere – karolta át az anyját törődően, majd bekísérte a szobába. – Gyere, ülj le… – húzta közelebb gondoskodóan a széket, aztán az öccse kómában fekvő testére nézett, és egy nagyot nyelt.
– Jaj istenem, Jake – ragadta meg a nő a kisebbik fiának jéghideg kezét, és finoman simogatni kezdte.
Dustin mély levegőt vett, majd reszketve kifújta a száján. Még mindig őt is megviselte ez a látvány. Elvégre ez még annál is sokkal rémisztőbbnek tűnt, mint a tudat, hogy az öccse lelke igazából ott kering körülötte.
Feltéve, ha az tényleg a lelke volt…
Igazából fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az, amit állandóan lát. Tudta, hogy a testvére az, de mégis melyik része? Mármint teljesen értelmetlen, sőt, egyszerűen lehetetlen, hogy amíg a fizikai része, a teste meg az egész mindene itt fekszik kómában, addig ő meg egy másik részét mégiscsak látja. Egy részét, amit nem is gondolt ez idáig, hogy létezik. Valami egészen megfoghatatlant, mégis inkább mintha az lett volna a valóságosabb. Mintha azt a valamit könnyebben meg tudta volna érintetni, mint azt, ami itt fekszik előtte. Mintha ez az élettelennek tűnő test a sok csővel, meg gépezettel, már nem is jelentene semmit. Mintha az, amit az emberek látnak, nem is számítana. Mintha igazából a személyiség meg az egész lény, nem is kapcsolódna a fizikai testhez, mintha nem lenne egyéb, mint valami lebegés, ami számára ez az egész világ könnyedén átjárhatóvá válik…
Mindenesetre hiba is volt egész életében szkeptikus ilyen téren, most hogy már tudta, hogy ilyenek valóban léteznek, egyre inkább kezdte elhinni – sőt megérteni –, hogy egy személy sokkal több egy egyszerű testnél. Elvégre az öccse – szellemképe – teljes mértékben ugyanaz volt, mint akit mindig is ismert, még úgy is, hogy a valódi teste eszméletlenül feküdt holmi kórházban, miközben állítólag az orvosok szorgosan a megmentésén fáradoznak.
Ez az egész az elején még nagyon megrémisztette, de mára már sikerült beletörődni, hogy amit lát az tényleg úgy van, hiába is próbálják bemesélni neki, hogy mindez csupán a fejében létezik. Ő már pontosan tudta, hogy nincs is, nem lehet, hiszen érzi az öccsét, meg tudja fogni, ölelni.
Amikor Jake először felbukkant előtte, akkor még ő maga is azt hitte, hogy megbolondult, ám azóta rá kellett jönnie, hogy ez a kötelék, ami kettőjük közt van, erősebb, mint azt bárki elhihetné, felfoghatná. Ezt senki nem értheti meg, aki nincs a helyében, ezek az emberek pedig a környezetében közel sem voltak a közelében, annak, amit nekik most valami csoda folytán megadatott.
Milliószor tűnődött rajta, hogy vajon ezt mi okozhatta. Mitől olyan különlegesek ők, hogy pont velük történik meg, ami épp ésszel felfoghatatlan? Talán ezt az egészet tényleg az váltja ki, hogy egypetéjű ikrek. Talán a szoros kötelék az – amit már az életükben is megtapasztaltak –, ami ennyire stabil. Ez lehetett az egyedüli ésszerű magyarázat. Már amennyire még így is észszerű lehetett.
Nem is csoda, hogy akkor ott mindenki bolondnak tartotta, amikor megpróbálta bebizonyítani, hogy valóságos, amit lát. Fordított helyzetben ő sem hinne senkinek.
Hosszú percekig töprengett az elméjében lévő kósza feltételezéseken, amikor az anyja hangja visszazökkentette a valóságba:
– Istenem, Jake… Annyira nagyon hiányzol nekünk, bármit megadnék azért, hogy újból felkelj, hogy újból élj! – pityergett halkan, mégis hatalmas szívfájdalommal. – Mikor leszel már végre jobban?
– Soha – jelent meg a fiatalabbik fiú, és finoman megragadta a nő vállát – aki persze semmit nem érzékelhetett a támogatásból –, ám ez volt minden tőle telhető.
– Mi a francot keresel itt? – súgta oda Dustin olyan óvatosan, hogy az anyja nehogy meghallhassa.
– Most mi van? – tárta szét a kezét flegmán. – Jogom van itt lenni, elvégre engem sirattok, nem? – kérdezte komolytalanul elviccelve a cseppet sem humoros szituációt.
– Ezt nem hiszem el – sziszegte ezt már kissé indulatosabban, hisz’ cseppet sem értette, hogy Jake hogyan veheti ennyire lazán ezt az egészet. Elege volt már abból, hogy a fiú ennyire nyilvánosan élvezi, hogy mi történik. Hogy lehet képes azon szórakozni, hogy bármelyik percben örökre elmehet? És akkor már nem marad itt, még árnyképként sem. Ha a testének vége, akkor azzal neki is befellegzett, ezt pedig igencsak ideje lett volna felfognia.
Egyszerűen tényleg nem értette, hogy miért nem veszi már észre az öccse, hogy ez nem csupán egy játék…
– Hm? – pillantott fel az anya, amikor hallotta, hogy valamit motyog mellette a fia.
– Kimegyek egy pillanatra – válaszolta Dustin egyszerűen, majd a nő bólintott, elindult kifelé, miközben a fejével jelzett a testvérének, hogy ő is jöjjön vele. – Direkt megkértelek, hogy legalább ide ne kövess! – esett neki az öccsének, amint kiértek folyosóra, és látta, hogy rajtuk kívül nincs ott más.
– Olyan izé vagy – rántotta meg a fiatalabb fiú hanyagul a vállát.
– Nem, Jake, nem! – csattant fel tőle egészen szokatlanul. – Hát nem érted, hogy anyu nem érti meg?! Ha sokáig ezt csinálod még velem, akkor tényleg bolondokházába küldenek! – üvöltötte mérgesen, mégis próbált ügyelni arra, hogy lent tartsa a hangját. Elvégre az hiányzott volna neki a legkevésbé, hogy lássák, ahogy magában ordibál a folyóson, de egyszerűen olyan nehéz volt már uralkodnia magán. Úgy érezte, tényleg megbolondul.
– De nem vagy bolond – jelentette ki Jake szájbarágósan.
– Nem?! – nézett fel hitetlenül a plafonra. – Most is egy félhullával beszélgetek! – vágta hozzá öccséhez ingerülten, tehetetlenséget sugárzóan széttárt kézzel.
– „Félhullával”? – kérdezett vissza elvigyorodva. – Az meg milyen? – húzta tovább jókedvűen a bátyját.
– Olyan, mint te! – felelte szinte már gyerekesen.
– Nyugodj már meg! – mosolygott tovább a fiú zaklatottságán, miközben szüntelenül a fejét csóválta.
– És mégis hogyan?! Haldokolsz… – tört meg a hangja.
– És? – rántotta meg Jake ismét hanyagul a vállát.
– „És”?! – kapott a homlokához kiborultan. – Te totál bolond vagy!
– Vagy csak károsodott az agyam – viccelődött tovább önelégülten, és tényleg teljes erejével azon volt, hogy oldja a pokoli feszültséget, ám igen kevés sikerrel.
– Ez egyáltalán nem vicces – szólt rá Dustin meggyötörten, miközben könyörgően bámulta, hogy hagyja már ezt abba.
– Dehogyisnem. Fogd már fel! – rázta meg lelkesítően a bátyját.
– Nem. Te fogd már fel! – csattant fel fájdalmasan, de menten lecsitította saját magát, és halkabban folytatta: – Nem gondolod, hogy egy kicsit komolyabban is vehetnéd? Ez nem játék!
– Hát nem – pillantott le a fiatalabb fiú gyászosan a padlóra. – Ez a valóság…”
Ez most egy elég hosszú részlet lett a könyvből, de remélem, tetszett!