Részlet a 4. fejezetből
“Kelly a konyhában ült, kezében egy bögre kávéval, és mereven bámulta a sivár asztalt, amikor Joe szó nélkül leült vele szembe. Percekig csak ültek kínos csendben, míg végül a férfi bizonytalanul, de megszólalt:
– Nem akarsz ledőlni egy kicsit?
– Nem – válaszolta a nő kurtán, miközben esze ágában sem lett volna felnézni a férjére.
– Pedig jót tenne… – jelentette ki könnyedén, ám ez már tényleg az utolsó csepp volt a nőnek:
– Tudod, mi tenne jót?! – csattant fel hisztérikusan, és ezúttal már gyilkosan rá is pillantott. – Ha a fiam… Ha… Ha… – akadt el folyamatosan. – Ha visszakapnám a saját fiamat… – csendesedett el könnybe lábadt szemmel.
– Kelly, de hiszen visszakaptad – emlékeztette a férfi türelmesen.
– Én azt hittem, ha vissz… – csuklott el a hangja, aztán lenyelve a könnyeit másképp folytatta: – Én azért imádkoztam, hogy visszakapjam. Én azt hittem, ha majd… – vett mély lélegzetet. – De én soha nem gondoltam volna, hogy… – akadt el újra és újra a szava.
– Hogy ilyen nehéz lesz – fejezet be helyette Joe a gondolatot, aztán néhány percig ismét néma csend következett, miközben tisztán látszott a nőn, hogy annyira mondana valamit, de nem képes. Nem mer. Vagy csak nem tudja, hogyan kellene, de aztán valamiért mégis megtette:
– Lehet, hogy valami magánpszichológust kéne fogadnunk, aki… – kezdett bele bizonytalanul, de Joe rögvest félbeszakította:
– Kelly, neki most nem holmi drága agyturkászra van szüksége, hanem időre.
A nő üveges szemmel rábámult a férjére, miközben ismét a rég megszokott gyűlöletet kezdte iránta érezni. Egyszerűen hányingere lett, ha arra gondolt, hogy tényleg az előtte ülő embernek köszönhetik mindezt. Hogy a fia még ma is lehetne az az életvidám valaki, aki nem olyan rég még volt, ha nincs a férfinak ez a „baklövése”.
– Kelly, én magamról tudom, hogy ilyenkor nem könnyű beszélni – folytatta Joe érzelmesen.
– Azt mondod? – szakította félbe a nő gúnyos undorral. – Ez már feltűnt. Soha nem vagy képes elmondani, hogy mit érzel vagy mit akarsz. Vagy, hogy mit műveltél odaát azokkal az emberekkel, akik cserébe ezt művelték Logannel – köpte ki megvetően, a férfi viszont mit sem törődve a sértéssel, úgy folytatta a sajátját, mintha ezeket meg sem hallotta volna:
–, mert nem is tud beszélni az ember addig, amíg ezt fel nem dolgozza magában, és még az sem biztos, hogy akkor, ha ez megtörténik, akkor valaha is elmondja majd bárkinek, amit ott tettek vele. Kelly, iszonyat kemény hónapok vannak a háta mögött, és isten tudja, miket élt át, de az tuti, hogy rengeteg fájdalmat, megaláztatást és pusztítást kellett elviselnie, amit nem lehet egyetlen nap alatt elfelejtenie. Ez valami olyan, ami már örökké jelen lesz. Amit sosem tud kitörölni. Valami, ami végleg megmarad benne, és már sosem lesz tőle a régi. És nem is lehet, hiszen ő már nem ugyanaz, aki akkor volt – állt meg néhány pillanatra, majd nagyot sóhajtott, és eltüntetve az előző érzelmeket, ridegen folytatta: – Egyelőre adni kell neki egy kis időt, hogy felfogja, hogy vége. Hogy most már nem kell félnie. Egy új fejezethez érkezett. Egy lehet, hogy sokkal keményebbhez, mint amilyen az eddigi volt…
– Hát, pont ez az! – mutatott rá hevesen. – Ezért kéne a szakaember. Hogy segítsen.
– De, Kelly, nem érted, hogy nem fog vele beszélni?! – nézett a nőre idegesen, miközben hitetlenül a fejét csóválta. – A kórházban sem tudtak mit kezdeni vele!
– Mert azok ott nem értenek semmihez! – vágta rá lekezelő védekezéssel. – Azok ott nem is akartak segíteni, hanem tettek rá, hogy mi baja van. Csak úgy tekintettek rá, mint valami hatalmas teherre vagy gondra. Szerinted minek küldték haza, hm? Hát, mert már elegük volt belőle, hogy nekik kell vele szenvedniük!
– Kelly – szólt rá finoman, hogy hagyja ezt abba.
– Nem, Joe, elég volt! – csattant fel ingerülten. – Én csak elmondom az igazságot… Tényleg rühellték őt odabent, mert úgy kellett lenyomni a gyomrába a kaját, és arra nem volt képes, hogy a vécére kimenjen. Szóval semmi más nem volt ott nekik, mint kolonc a nyakukon, akitől mihamarabb szabadulni akartak – magyarázta könnyes szemmel.
Fájdalmas volt így beszélnie a saját fiáról, de ez volt az igazság. Mióta visszajött, csak teher volt mindenki számára. Ha máshogy nem is, de lelkileg mindenképpen.
– Kelly…
– Mindegy, a lényeg, hogy ezért kell a magánorvos – tért vissza az előző álláspontjához. – Talán a pénz elég ahhoz, hogy legalább – csuklott el a hangja, de nem is kellett folytatnia, hiszen Joe megtette helyette, ezúttal már igencsak feszülten:
– Az sem okosabb! – vágta hozzá durván. – Ráadásul még jól le is húzza az embert…
– Hát, ez a te bajod?! – lépett közelebb felháborodva. – Hogy fizetni kell érte?! Ennyit nem ér neked a saját gyereked, ha már te magad taszítottad a pokolba, hm?!
– Kelly, te is tudod, hogy nem ezen van a hangsúly – hunyta le a szemét egy pillanatra, hogy képes legyen türtőztetni magát. – Tudod, hogy minden pénzt odaadnék. Az életemet odaadnám. Ha kellene, éhen halnék, ha azzal segítenék rajta, de nem megy!
– Mert meg sem akarod próbálni! – tört ki belőle hisztérikusan. – Nem teszel semmit – rázta a fejét felismerően. – Semmit! – csapott durván a férfi mellkasára. – Sem most, sem eddig! Már rég meg kellett volna találnod őt! Sőt, már meg sem történt volna ez soha, ha te nem vagy. Neked kellett volna meghalnod, hallod? – sírta el magát elkeseredetten.
– Oké, sajnálom, oké?! – kapta el feleségének mindkét felkarját meggyötörten. – Sajnálom, de már nem tudom visszacsinálni! Honnan kellett volna tudom, hogy ez lesz, hm? – kérdezte kétségbeesetten. – Egyszerűen a mai napig nem találok rá magyarázatot, hogy hogy történt ez meg. Ilyen nem fordulhatott volna elő! – tört ki belőle minden megtörtsége, de menten erőt vett magán, majd felnézett az általa szeretett nőre: – Rendbe fog jönni, tudom – garantálta halkan, de talán ezzel csak önmagát áltatta. – Rendbe fog jönni, csak segítenünk kell neki. Időt kell hagyni neki, hogy a saját tempójában gyógyulhasson meg…
– Mindig csak ez. Az idő, az idő! – lépett el flegmán. – És mi van, ha aztán már túl késő lesz, hm?!
– Nem lesz – suttogta lágyan. – Tudom jól, hogy erre van szüksége, mert nekem is ez kellett, amikor… – kezdett bele elszántan, de a nő rögvest agresszívan megállította:
– De az te vagy, ő meg ő! – ordított rá olyannyira dühösen, hogy a hangja is néhol megreccsent.
A férfi ekkor csodálkozva a feleségére nézett, hiszen még soha nem hallott ilyet tőle. Soha nem üvöltött még a nő senkire ilyen haraggal, erőszakkal. Sőt, általában még a hangját sem emelte fel csak a legvégsőbb esetekben, de ezt most itt még a hatalmas férfinak is rémisztő volt megtapasztalnia, még ha meg is értette a benne lévő indulatokat.
– Felmegyek hozzá – jelentette ki végül a nő elcsendesedve. – Azt mondták, nem szabad magára hagyni, most viszont már rég felügyelet nélkül van – suttogta erőtlenül, majd bágyadtan elindult az emeletre, de aztán az ajtóhoz érve megtorpant.
Percekig csak állt a fia szobája előtt. Képtelen volt a kilincshez érni.
Szíve szerint bement volna, hogy teljes erejéből magához szorítsa, akár kiskorában, amikor gyermeke félt vagy rosszat álmodott, de biztos volt benne, hogy ezzel most csak bajt okozna. Csak ártana…
Igen, a kórházban is megmondták, hogy erre akár még támadásként is reagálhat. Ezért is kellett lefogni őt a beavatkozások alatt, hiszen ki tudja, mit szól majd ahhoz, ha hozzányúlnak. Az pedig, hogy szemmel láthatóan úgy tűnik, hogy nincs is magánál, az még nem garancia arra, hogy egyszer nem zökken majd teljesen váratlanul vissza, és kezd hevesen védekezni.
De hát hogyan is lehetne agresszív az a kedves kisgyerek, aki Logan mindig is volt?
Bármi történt vele, és most bármilyen állapotban is volt, a nő úgy érezte, hogy attól még lelke mélyén muszáj ugyanannak az aranyos kisfiúnak lennie, aki ezelőtt az egész előtt volt. Az ő egyetlen kisfiának, aki soha senkinek nem ártott volna…
Bár tény és való, hogy azért Logan sem volt mindig angyal. Benne volt minden csínytevésben, amiben lehetett, de ártani sosem ártott senkinek. Egyszerűen csak mindig boldog volt és nyughatatlan. Egy percre sem hagyott benne alább az a nagy életkedv, ami állandóan jellemezte, az a hatalmas életélvezet, ami többé viszont már cseppet sem látszott az arcán. Már nem izzott, ragyogott a levegő körülötte. Az az állandóan mosolygós fiú az ajtó túloldalán már nemhogy az életet nem élvezte, de kedvtelen is volt és teljes egészében megtört. Úgy tűnt, nem maradt már benne semmi élni akarás. Semmi egyéb nem látszott rajta, csupán a közöny. Mintha már semmi nem számítana, mintha már most halott lett volna…
Mélyet sóhajtott, majd erőt vett magán, és benyitott, de abban a percben, hogy meglátta a földön fekvő fiát, hirtelen pánik lett rajta úrrá.
Egy szemvillanás alatt millió szörnyűség futott végig az agyán. Millió gondolat, kivéve az igazságot. A szörnyű valóságot, hogy lelke mélyén talán hiányoztak neki a kietlen körülmények.”