5. fejezet
Dustin a repülőtéren állt a hatalmas üvegfal belső oldalán, miközben nagyokat nyeldesve nézte a felszálló gépeket. Amennyire lenyűgözőek voltak, annyira rémisztőnek is tűntek.
Percekig csak bámulta őket úgy, hogy szinte a világ megszűnt körülötte, majd nagy nehezen elfordította a fejét, és az öccsére nézett:
– Nem is tudom, Jake – rázta a fejét bizonytalanul, miközben falfehér arcán kétségbeesés tükröződött.
– Mi van? Csak nem berezeltél? – kérdezte gúnyos mosollyal az alig fiatalabb fiú.
– Én nem, csak, hmm, hát – habogott erőtlenül összevissza.
– Csak tele a gatyád – nevetett fel hangosan, bár Dustinon kívül ezt úgysem hallhatta más.
– Nem, nem az, csak… – nyelt egy nagyot, majd kissé elfordult, és a tekintete ismét a gigantikus repülőkön akadt. – Még soha nem repültem sehová, és, hát…
– Hát, örülj neki, hogy még soha nem repültél sehonnét sehová, bár lehet, ez után az út után fogsz, méghozzá a munkahelyedről… – ironizált nagyképűen.
– Haha, nagyon vicces – fordult vissza szinte már duzzogva.
– Igen, az – helyeselt könnyedén. – Amúgy is, mit félsz? Ha esetleg lezuhannál, legalább örökre együtt maradhatnánk – humorizált, de cseppet sem volt vele sikere, hiszen Dustin ezúttal már gyilkos szemmel nézte. – Oké, felfogtam – emelte fel a kezét mentegetőzve. – Nem hozom ezt még egyszer fel.
– Remélem is. Egyszerűen hányingerem lesz, ha csak…
– Dus – ragadta meg a bátyját fékezőleg. – Sajnálom – kért bocsánatot őszintén, majd viszont ismét mosolyra állt a szája, és megráncigálta vállánál Dustin ruháját. – Jaj, ugyan már. Ne légy nyuszi!
– De mi van, ha tényleg lezuhan? Mármint, Jake, én szerintem ez jóval veszélyesebb, mint…
– „Mint”?
– Mint… – képtelen volt befejezni, de nem is volt rá szüksége, hiszen az öccse megtette helyette:
– Mint motorozni.
– Jake, könyörögöm – nézett le a földre könnyesé vált szemmel.
– Dustin, én ültem fel mögéd. Nem a te hibád, hogy ez történt. Az én felelősségem volt, hogy megyek-e veled, vagy sem. És amúgy is, most már tök mindegy – rántotta meg lerázóan a vállát, aztán kimeredt a gépekre.
– Már hogy lenne mindegy? – nézett fel megtörten.
– Úgy, hogy abban a rohadt kórházi ágyban fekszem, és nemsoká’ végem… – felelte kissé ingerülten, de aztán rögtön lecsendesedett a hangja, és úgy folytatta: – A lényeg, hogy most még itt vagyok, és nem fogom elpazarolni az életem hátralévő napjait, óráit, esetleg perceit, érted? Engem már az nem érdekel, hogyha el kell mennem. Az egyedüli, ami érdekel, az az, hogy úgy menjek el, amikor mennem kell, hogy egy tartalmas életet hagyok magam mögött. Azt akarom, hogy kiéljem magam mindabban, amiben ezután már soha nem lesz lehetőségem! Azt akarom, hogy felejthetetlen legyen! És nem csak nekem. Azt akarom, Dustin, hogy ezt te se felejtsd el. Azt akarom, hogy emlékezz. Azt akarom, hogy maradjon valami belőlem, és az a valami csakis te lehetsz! – tette a kezét a fiú mellkasára. – A részed, ami örökre megtart engem. Az emlékek a fejedben – mutatott a fiú fejére –, és a hozzám köthető érzések a lelkedben… – helyezte vissza a tenyerét a bátyja szívére.
– Jake – sóhajtott megviselten.
– Most pedig elég a siránkozásból meg a könnyes szemekből! Irány a világ másik fele! – mosolyodott el ismét lelkesen, és a repülők felé biccentett.
– Rendben van – hagyta rá az idősebb fiú csendesen, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán, de hatalmas erőfeszítésébe tellett.
– Ez a beszéd – karolta át a bátyja nyakát, majd hirtelen felkapta a fejét, és felemelte a mutatóujját. – Hallod ezt?
– Mit? – kérdezte értetlenül.
– Ez a mi járatunk lesz. Vagyis a tiéd – javította ki magát. – Na menjünk! – kezdte el vezetni a bátyját.
Egészen addig, amíg el nem ért a helyére, támogatóan tolta előre. Talán, ha nem csinálta volna, akkor a fiú még azelőtt megfutamodott volna, hogy a lába egyáltalán megérinti a repülő belsejét, de így már esélye sem volt visszafordulni.
Dustin idegesen lerogyott a szélső ülésre, majd lehunyta a szemét, és megragadva a karfát, próbálta elnyomni a rajta eluralkodó hirtelen pánikot. Soha életében nem volt még ennyire kétségbeesve semmitől, mint most.
Még önmagát is meglepte, hogy képes ennyire megrémülni. Bár ebben a pillanatban legkevésbé sem azzal volt elfoglalva, hogy a régi félelmei után kutasson. Sokkal inkább lefoglalták az aggasztó forgatókönyvek, amik folyamatosan pörögtek a fejében, próbálván elhitetni vele, hogy készüljön a harcra, vagy a menekülésre. Igen, pontosan úgy érezte magát. Minden porcikája reszketett, miközben az egész testét elárasztotta az adrenalin és a szíve a torkában dobogott. Úgy izzadt a tenyere, mint ezelőtt még sosem.
Már most úgy érezte, hogyha a gép nem is zuhan le, ő akkor sem éli meg, hogy egyáltalán földet érjenek. Sőt, ebben a pillanatban még abban sem volt biztos, hogy a szíve nem adja fel a hatalmas harcot, már azelőtt, hogy egyáltalán felszállnának.
Szinte érezte, hogy szívinfarktusa van. Bár fogalma sem volt róla, hogy az milyen érzés lehet, de a hevesen kalapáló szíve és a fojtogató levegőhiány nagyon ezt jutatta az eszébe.
Percekig hangosan sóhajtozott, majd mikor az öccse megragadta a vállát, rémülten megugrott, miközben még egy halk kiáltás is elhagyta a száját.
– Nyugi már, bátyó, úgy nézel ki, mintha nemsokára felakasztanának.
– Mert úgy is érzem magam – suttogta összeszorított fogakkal, elvégre nem akarta, hogy a körülötte lévő rengeteg ember bolondnak nézze azért, amiért magában beszél. Már csak az hiányzott volna, hogy leszállíttassák a gépről, majd bevitessék a pszichiátriára.
– Még senki nem halt bele a repülésbe. Akarom mondani, hogy nem halt bele, ameddig tényleg repült az a gép – ironizált Jake önelégülten, kiélvezve a bátyja látványos rémületét.
Dustin egyszerűen megrázta a fejét, majd halk zihálás közepette ismét lehunyta a szemét, de ekkor az öccse odahajolt a füléhez, és megragadta a vállát:
– Kapaszkodj, indulunk – suttogta érezhetően szívatva a testvérét.
Dustinon ekkor még nagyobb kétségbeesés uralkodott el. Úgy szorította az ülést, hogy elfehéredtek az ujjai. Semmi másra nem volt képes, csupán megállás nélkül imádkozni, hogy ezt túlélje.
Még percekkel a felszállás után sem merte kinyitni a szemét, majd legalább még egy órán keresztül úgy szuszogott, mintha tüdőbajos lenne, aztán öccse hangja kizökkentette:
– Nem is hittem volna, hogy ez ennyire kimerítő lesz – szólalt meg Jake, majd törökülésbe leült a bátyja széke mellé. – Még jó, hogy a szélére kaptál jegyet. Így legalább foghatom a kezed – ragadta meg gúnyosan a testvére kezét, aki ekkor nemtetszéssel az arcán odafordult hozzá. – Most mondd azt, hogy nem élvezed.
Dustin erőltetetten rámosolygott, de még mindig próbált uralkodni magán, hogy ne viselkedjen túlzottan feltűnően.
– Legalább tényleg maradandó élmény lesz. Mármint nélkülem soha nem ültél volna fel. Most képzeld el, ha én nem vagyok, úgy öregednél meg, hogy soha nem repültél.
Micsoda kár lett volna, gondolta az idősebbik fiú a szemét forgatva, és bár ezt nem mondta ki hangosan, mégis úgy tűnt, mintha Jake pontosan hallotta volna. Talán a testvéri összeköttetés okozta.
– Az tényleg mennyire kár lett volna – mosolygott gúnyosan.
– Igen… – nyöszörögte halkan, miközben kényelmetlenül mozgolódni kezdett az ülésen és fürkésző tekintettel nézett körül, hogy nem veszik-e észre, hogy magában beszél.
– Tudod mit, tesó, szerintem ez a legjobb dolog, ami történhetett veled – paskolta meg a kézfejét. – Sőt, még lehet, hogy velem is, elvégre nem valószínű, hogy életemben eljutottam volna ide. Mármint nyilván nem ide, hanem majd oda ahová megyünk – rázta meg a fejét egy pillanatra kizökkenve. – Na jó, látom, nem vagy beszédes kedvedben, de attól én még beszélek. Szóval nem is tudom, hogy… – kezdett bele a véget nem érő monológjába, és legalább fél órán keresztül abba sem hagyta azt.
– Igen, és gőzöm nincs, mivel tudnád ezt nekem meghálálni – suttogta Dustin óvatosan, amikor Jake ahhoz a részhez jutott a beszédében, ahol gúnyosan kifejezte a háláját azért, amiért ezt megteszi neki.
– Ne aggódj, amint megérkezünk, mindenért kárpótolni fog a hely – garantálta a fiatalabb fiú. – Ott lesz a tenger, meg a sok csaj. A luxusszállodáról pedig már ne is beszéljünk, ami már csakis ránk vár.
– Vagy valami hatalmas csótánytelep fogad majd – szólalt fel hangosan és egyben szarkasztikusan, teljesen elfelejtkezve a körülötte lévő emberekről, majd abban a pillanatban a mellette ülő idős nő árgus szemmel felé fordult.
Dustin elvörösödő arccal nyelt egyet, aztán megpróbálta kivágni magát:
– Az állatkertben… – nézett zavarodottan a nőre, akinek egyre ijesztőbbé vált a tekintete. – Igen, a helyi állatkertben dolgozom, vagyis majd fogok, amint leszállunk, és épp a csótányok fejlődését tanulmányozom. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy amikor megérkezem, majd bemegyek és… – magyarázta beleélve magát, aztán nagyot nyelve elhallgatott. – És azt hiszem, én most itt befogtam a számat – nézett az ölére, és úgy érezte, menten elsüllyed, az pedig, hogy az öccse hangosan hahotázott mellette, csak még inkább erősítette a szégyenét. – Elnézést… Csak ez az első utam a levegőben, és egy kicsit feszült vagyok – pillantott még egyszer mentegetőzve a nőre, aztán visszaszegezte a tekintetét a combjára.
– Na mi van, tesó, csótányok? – nevetett tiszta szívéből Jake, de Dustin próbált már nem odafigyelni rá, mielőtt még újra mindenki előtt hülyét csinálna magából. Tudta, hogy minél többször megszólal, annál inkább ront a saját helyzetén, az meg, ahogy próbálná kimenteni magát, csupán még rosszabbul sülne el minden alkalommal. Hiába, soha nem volt az a fajta, aki hamar tudott reagálni a váratlan helyzetekre, és ha azok a helyzetek még kellemetlenek is voltak, akkor már teljesen biztos lehetett a saját bukásában.
– Istenem, Dusty – folytatta Jake a véget nem érő gúnyoldását, még hosszú percekig.
Légyszi, légyszi, fogd be!, ismételte magában az idősebbik fiú imaszerűen, miközben abban reménykedett, hátha működésbe lép a telepátiája, és a testvére tényleg elhallgat. De sajnos semmi változás nem történt. Jake továbbra is beszélt, és úgy tűnt, annyira mondja, hogy levegőt sem kell vennie a szavak közt.
Nagyot sóhajtott, majd hanyatt dőlt az ülésen, aztán behunyt szemmel próbálta elnyomni a fülébe duruzsoló öccsének a hangját.